Az ürülékünk(höz)től való (v)iszony

Tapasztalatból tudom, hogy a tudományos szakemberek által keresett megoldások mögött, egy életbölcseleti megközelítés mindig fellelhető. Amint azt már említettem, a zsidó-keresztény felfogás nemcsak az ürüléktől való iszonyt és félelmet nevelte belénk, hanem azt a – szintén tudományosan védhetetlen – felfogást, ami szerint az ember, a Föld és a Természet, isteni eredetű ura [2]. Ürülékünkhöz való viszonyunkban egy tudományosan is ésszerű szemlélet helyett egy érzelmi, mondhatnám vallási eredetű szemléletet alakítottunk ki, aminek a pusztító következményeivel sajnos még csak igen kevesen vannak tisztában.

[2]
A Bibliában Isten a Föld minden élőlényét, növényeket és állatokat, az embernek adja. A Föld urává kinevezett ember tehát azt teheti vele, amit csak akar. Talán ennek köszönhető a keresztény egyházaknak az élővilág és a környezet védelme terén mutatott viszonylag közönyös magatartása. Az osztatlan hatalomra való törekvés «isteni» eredete a nőkhöz való viszonyban is jelen van. Nagymamáink férjeiket még «uramnak» szólították. Az sem véletlen, hogy a férfiakat még ma is «uraknak» nevezik. A nőnek, a nemi szervével együtt, a Biblia a bűnre való «kísértő» szerepét osztja ki. Minden a bűn és a büntetés körül forog. Ezzel szemben a kereszténységet megelőző hagyományok szerint a «föld» és a «víz» nőnemű fogalmak. Ezeket a zsidó-keresztény felfogás a férfi, az «úr» gondjaira (és kényére) bízza. Hím felfogású civilizációnk ezt a mindenek feletti uralmat szentesíti és viszi előtérbe. A Földhöz és a Természethez való viszonyunkban minden téren, az uralkodás és a hatalom elve érvényesül. A higiénikus felfogásból kinőtt egészségügyi mérnöki tudomány is pontosan ezt a vonalat követi: a Föld és a Víz megerőszakolását. A mindenütt jelenlévő, uralkodáson alapuló műszaki megoldások, mint a vegyi mezőgazdaság, a fekáliás víz tisztítása, de még a védőoltások erőszakolása is ebbe a folyamatba épülnek bele. Minden, a (rövidlátó) ember számára nem hasznos, élőlény «kár- és kórokozóvá» minősül, amit vegyszerekkel és mérgekkel meg kell ölni, el kell pusztítani. Nagyon jellemző a parlagfűvel szemben kialakított hivatalos vélemény, ami ezt az igen hasznos takarmány- és gyógynövényt első számú közellenségnek nevezi ki. Az allergia nem a parlagfűhöz, hanem a vegy- és gyógyszerek nyakló nélküli fogyasztásából eredő immunrendszer romboláshoz kötődik.Több látnokkutató az emberiséget, pontosan ezek miatt, teljes joggal, Földünk rákfenéjének tekinti.

Régi hagyományok az alvást időleges halálhoz hasonlítják. Hasonlóan, a belek ürítése is a halál előszobájába vezet bennünket. Mint az alvás, a belek ürítése sem vezet végleges halálhoz, hanem egy új élet születéséhez. Az emberi- és állati ürülék kezelésénél pontosan ezt kellene bennünk tudatosítani.

Az alomszék használata a zsenge gyermekkorunkban belénk nevelt, pontosabban belénk vert, felfogást borítja fel. Itt kell keresni sok, igen művelt, okos és jóindulatú férfi és nő iszonyát, amikor egy alomszék használatáról esik szó. Egy igen fiatal gyermek nem undorodik és nem fél a székletétől, sőt játszik vele. A kutya és macska kölykeinek az ürülékét néha még meg is eszi. A székletével játszó gyermeket megbüntetik. Minden, ami az ürülékkel, vagy a földdel érintkezik, a «kaka» jelzőt kapja. Később a gyermek azt is megtanulja, hogy a földben és az ürülékben betegséget hordozó baktériumok vannak, amitől nemcsak undorodni, de félni is kell. A médiákban – különösen a reklámokban – ezt a gondolatot sulykolják szünet nélkül az emberekbe. Az ürüléket gyakran kísérő illatok, amiket szagoknak minősítenek, lassan így válnak undor tárgyává. Érdekes megjegyezni, hogy a nevelés ellenére néhány ember, pl. az istállószagot, a biometán (kevés kénhidrogént tartalmazó metán), de még a kénes víz illatát is kellemesnek tartja. Nagy általánosságban, 2 éves korunk előtt, az ürüléktől való iszony agyunk tekervényeiben már mélyen «programozva van», de ez csak egy programozás. Sajnos sokan képtelenek tőle megszabadulni [3].

[3]
Az alomszékről tartott előadásaimon néha elmesélem a kis Florentine történetét, akinek az igen környezettudatos szülei, már kislányuk születése előtt is, alomszéket használtak. Még pelenkás korában, bilijében mindig alom volt. Szülei a «Föld Barátai» (Friends of the Earth) nevű, természetvédő nemzetközi szervezet tevékeny tagjai voltak. A családban gyakran esett szó a víz szennyezéséről és a környezeti károkról, amit a kis Florentine a maga szintjén meg is értett. Öt éves volt, amikor egy baráti látogatás folyamán az első alkalommal láthatott egy igazi vécét. Onnan azonnal ki is jött, mondván anyjának, hogy «ebben a biliben víz van». Édesanyja megnyugtatta és elmondta neki, hogy ezt a bilit vécének hívják és nyugodtan használhatja. Még az öblítő használatát is megmutatta neki. Alig fél perc múlva Florentine újra kijön a vécéből és a társaság legnagyobb derültségére kijelenti: «Ezt nem tudom használni! Hol van az alomszék?» A «miért» kérdésre az a választ adta, hogy «a vizet csúnya dolog bepiszkítani». Véleményem szerint ebben a gyermeki mondatban sokkal több bölcsesség van, mint tíz vaskos víztisztítási szakkönyvben. Florentine esete világosan mutat rá a gyermekkorunkban belénk nevelt felfogások irracionális jellegére.

Ezt a gondolatot az amerikai Joseph Jenkins, aki az alomszék egyik változatát alkotta meg, így fejezi ki:

« A probléma nem gyakorlati, hanem lélektani jellegű. Ürülékük komposztálását sokan emberi méltóságuk lealacsonyításaként érzékelik. Például Indiában az ürülékkel csak a társadalom legalacsonyabb szintjén tengődő osztály tagjai foglalkoznak, akiket különben, pontosan emiatt «érinthetetleneknek» minősítenek. Ürülékét hordó ember alázatos, önmegtagadó tettet hajt végre. Az önmegtagadás manapság igen ritka erény.» [4].

[4]
Forrás: «The Humanure Handbook : A Guide to Composting Human Manure », 155. oldal, Kiadó és szerző: Joseph Jenkins Inc., 3. kiadás, 2005.

A gyermekkorunkban belénk nevelt iszonyból, az egészségünket, a szennyvízkezelést,  és a mezőgazdaságot érintő számos, teljesen észellenes nézet táplálkozik, aminek a következménye a környezetrombolás. Ezek a hibás nézetek az ember, az állat, a növény, a talaj és a víz közötti egységet bontják meg. A nyakló nélküli energia fogyasztás következményein kívül, minden környezeti- és sok esetben egészségi problémának tulajdonképpen ez a hibás szemlélet az alapja. 

A Zsidó-keresztény civilizáció még a vízzel kapcsolatos szervek és fogalmak neveit is közönségessé, illetlenné nyilvánította. Nyugati nyelvekben, a kereszténység régebbi gyökerei miatt, ez kevésbé észlelhető, mint a magyarban [5].

[5]
Honfoglalás kori nyelvünkben a vízzel kapcsolatos szervek nevei még nem voltak közönségesnek, illetlennek minősítve. Ezek a rendes magyar szavak feltehetően a hittérítés hatására váltak «illetlenné». Régi nyelvünkben a vizet «csó»-nak nevezték. Víz szavunk, mint a finn «veden», inkább az ivást fejezte ki. Talán innen ered a «vedelni» ige. Mai nyelvünkben a vízzel kapcsolatos fogalmak neveiben a «csó», vagy «cs» (hangutánzó) hangzó igen gyakran jelen van. Ilyen a csobolyó, csupor, locsoló, csésze, csap, cső, csepp, csók, csermely, mocsár, loccsan, csobban, csámcsog, de ide tartozik a csecsemő, a csöcs, de a pöcs és a picsa is. A pöcs nem más, mint a «bő-csó» (bő víz). Nem finnugor elkötelezettségű nyelvészeink szerint, innen ered a Mecsek déli, régebben forrásokban gazdag, oldalán épült Pécs, de a hasonlóan nedves vidéken lévő Bécs neve is. A zöngés «b» és a zöngétlen «p» mássalhangzók közötti hasonulás a nyelvészetben igen gyakori. A «fing» szavunk is feltehetően a hittérítéskor lett illetlen. A régi magyarban, mint a kínai nyelvben (feng), egyszerűen szelet jelentett. Pl. a ma nagyon divatos feng-csui (ami a nem latin betűs, idegen szavak magyarra való átírásának szabályait figyelmen kívül hagyva, «feng-tshui» helyesírással közismert) kínai nyelven, de magyarul is szél-vizet, «fing-csó»-t jelent.   

Forrás és szerző: Dr. Országh József, munkáit bemutató oldala: eautarcie.org

--------

Kapcsolódó anyagunk: Szarkeverő társadalom - A Szent Szar dicsérete

 ********

********