Jiddu Krishnamurti - Felhívás a változásra (életrajzi film)

"Emberekként felismerik-e, hogy alapjában véve mi mind egyek vagyunk? Ez nem egy elképzelés, hanem tény. Mert amikor az ember Indiába megy, látja az emberek nyomorúságát, zavarodottságát, nyugtalanságát és kétségbeesését, ahogy a maguk teremtette kicsinyes isteneikhez szaladgálnak. Majd Európába jön és pontosan ugyanazt látja...Először ismerjék fel,  nem a szavak szintjén hanem a szívükben, a vérükben, az egész gondolkodásukban, hogy az emberek az egész világon ugyanazon a szenvedésen mennek keresztül, mint bárki más. Ugyanaz a magány, kétségbeesés, csüggedtség, és a bizonytalanság érzése, a rendkívüli kétségek, akár itt élnek, akár 15000 vagy 3000 kilométerre innen. Lelkileg össze vannak kötve. Ha az ember felismeri ezt, mélyen, a zsigereiben, a vérében, a szívében, a tudatában, akkor felelősséggel tartozik. Hallották mindezt, emberként hallották. Miért nem változnak meg?"

Jiddu Krishnamurti a huszadik század kiemelkedő spirituális tanítója. Tanításainak központjában az emberi tudat felszabadítása, és annak valódi, végső szabadságának elérése áll. Egyedi látásmódjában és egységtudatába pillanthatunk a magyar felirattal megjelent életrajzi filmjéből. Mindenkinek ajánlom figyelmébe két meghatározóan fontos munkáját, mélyek oldalunkon letölthetőek:

Jiddu Krishnamurti: Nincs más forradalom - letölthető .pdf

Jiddu Krisnamurti: A végső szabadság - letölthető .djavu

Ajánlott oldal: Krishnamurti tanításai , Jiddu Krishnamurtiról röviden

********

Oldalunkon online megtekinthető a teljes Krishnamurti életrajzi film magyar felirattal.

********

Az alábbiakban olvashatóak J. Krishnamurti 1938. június 18.-án a kaliforniai Ojaiban elhangzott tanításának gondolatai.

HARMADIK BESZÉD

KRISHNAMURTI: Ma reggel csak kérdésekre fogok felelni.

KÉRDÉS: Mi a különbség az önfegyelem és az elfojtás között?

KRISHNAMURTI: Nem gondolom, hogy nagy a különbség, mert mindkettõ tagadja az intelligenciát. Az elfojtás durva alakja a finomabb önfegyelemnek, ami azonban szintén visszaszorítás. Mindkettõ a környezethez való hozzáidomulás csupán. Az elfojtás a hozzáidomulás durva alakja, az önfegyelem pedig a finom alakja. Mindkettõ a félelmen alapszik: az elnyomás a nyilvánvaló félelmen, az önfegyelem pedig a veszteségtõl való félelmen, vagy a nyerészkedésben kifejezõdõ félelmen alapszik.

Az úgynevezett önfegyelem semmi más, mint hozzáidomulás egy nem egészen megértett környezethez. Az ily fajta hozzáidomulás tehát kell, hogy tagadja az intelligenciát. Vajon miért fegyelmezik az emberek magukat, miért kényszerítik magukat arra, hogy egy bizonyos minta szerint alakuljanak át? Miért van oly sok ember a különbözõ fegyelmezõ iskolákban, föltételezve azokról, hogy a szellemiséghez, mélyebb megértéshez, a gondolkodás szélesebb kibontakozásához vezetnek? Látni fogják, hogy minél inkább gyakorolják és fegyelmezik lelküket, annál korlátozottabbá válik. Gondolkodjanak ezen alaposan, kifinomult felfogó képességgel s úgy, hogy idegen hozzákeveredés ne zavarja Önöket. Itt az önfegyelem szót használom, amint az a kérdésben is szerepelt s értem alatta azt, mikor egy bizonyos elõre megfogalmazott, vagy megállapított mintának megfelelõen fegyelmezzük meg magunkat, azzal a vággyal, hogy valamit elérjünk. Én azonban úgy látom, hogy a fegyelmezés folyamata általában nem más, mint a lélek belekényszerítése egy bizonyos elõre elkészített mintába, s ez kell, hogy megnyomorítsa a lelket. Az igazán intelligens lelket nem köti az önfegyelem, mert az intelligencia úgy keletkezik, hogy kérdéseket teszünk fel a környezetnek, s rábukkanunk annak igazi jelentõségére. Ez a rábukkanás az igazi alkalmazkodás, ez nem hozzáidomulás valami különleges mintához, vagy feltételhez, hanem a minden különleges feltételtõl mentes, megértésbõl származó alkalmazkodás.

Nézzük mit cselekszik a primitív ember, akibõl hiányzik az önfegyelem, önuralom, elfojtás. Ez azt teszi, amire vágyik. Az intelligens ember ugyanazt cselekszi, de értelmesen. Az intelligencia nem az önfegyelembõl, vagy elfojtásból keletkezik. Az elsõ esetben a primitív ember teljesen vágyai hajszolásának él. A másik esetben az intelligens ember látja vágyainak értelmét és látja az összeütközést. Ezt a primitív ember nem veszi észre, minden után fut, amire vágyik, s így fájdalmat és szenvedést hoz létre. Én az önfegyelmet és elfojtást hasonló dolognak látom, mindkettõ tagadja az intelligenciát.

Kérem, kísérletezzenek azzal, amit a fegyelemrõl és önfegyelemrõl mondtam. Ne utasítsák vissza, ne mondják, hogy az önfegyelemre szükség van, mert különben zûrzavar lesz a világon - mintha nem volna máris zûrzavar. De ne is fogadják egyszerûen el, amit mondok, igaznak ismerve el azt. Amit mondok, azt én kísérletileg kipróbáltam és igaznak találtam. Lélektanilag azt gondolom igaz, mert az önfegyelem olyan lelket jelent, aki valamely hithez, ideálhoz, vagy elgondoláshoz van hozzákötve, akit valamely feltétel korlátoz. És miként a megkötözött állat csak addig mehet, ameddig kötele engedi, úgy egy hithez kötött, önfegyelem által megrontott ész is csak ezen feltétel korlátjain belül mozoghat. Ez az ész egyáltalában nem is ész, tehát gondolkodni nem is tud. Lehet, hogy képes az alkalmazkodásra, pillanatnyi helyzetének és az általa elérhetõ területek legtávolabbi pontjának korlátjai között, de ez az ész, ez a szív, igazán gondolkodni és érezni nem tud. Az ész és szív azáltal, hogy megtagadja a gondolkodást és érzelmet, fegyelmezi, megnyomorítja és megrontja önmagát. Kell tehát, hogy tudatosan figyeljék, hogyan mûködik gondolkodásuk és érzésük, anélkül azonban, hogy bármily különleges irányba szeretnék terelni õket. Mindenekelõtt jöjjenek rá, hogyan mûködnek azok, mielõtt irányítanák õket. Mielõtt megpróbálnák gondolataikat és érzelmeiket megváltoztatni és átalakítani, kutassák ki mûködésük módját, s akkor látni fogják, hogy ezek folytonosan alkalmazkodnak azokon a korlátokon belül, amiket a vágy által kitûzött pont és a vágy beteljesülése kijelöl. A figyelõ tudatosság nem fegyelem.

Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy Önök osztályszellemûek, osztályöntudatosak, nagyképûek. Nem tudnak róla, de szeretnék megtudni, hogy azok-e, hogyan fog ez sikerülni? Úgy, hogy gondolkodásuk és érzelmeik tudatosak lesznek. Mi történik ekkor? Mondjuk rájönnek, hogy nagyképûek, akkor ez a felfedezés nyugtalanságot, összeütközést hoz létre és ez az összeütközés szünteti meg a nagyképûséget. Ha azonban csak fegyelmezik lelküket, hogy ne legyen nagyképû, akkor csak egy más jellemvonást fejlesztettek ki, ami ellentéte a nagyképûségnek s ez az erõltetettség, vagyis hazugság éppoly veszedelmes.

Mi tehát megalkottunk különféle mintákat, kijelöltünk különféle célokat, s futunk utánuk folyton, tudatosan vagy tudatlanul, ezek szerint fegyelmezzük szívünket és eszünket, s ezért van az önuralom s ezért mennek rosszul a dolgok.

Ha azonban kutatóan belehatolunk a feltételekbe, amik az összeütközést megteremtik, s ezáltal életre keltjük az intelligenciát, akkor az intelligencia maga oly magas rendû, hogy folyton mûködik, s ezért nem keletkezhet holt pont, ami összeütközést hoz létre.

KÉRDÉS: Elfogadva azt, hogy az "Én"-t a környezettel szembeni visszahatások alkotják, kérdem, hogyan szabadulhatunk ki ennek korlátjai közül? Vagy hogyan tájékozódhat újra az ember, hogy ezáltal elkerülje a két hazug dolog közötti összeütközést?

KRISHNAMURTI: Szeretnék hát a módszert ismerni, amelynek segítségével kiszabadulhatnak a korlátozások közül? Miért? Minek ez a kérdés? Miért kérdezõsködnek mindig módszer, rendszer után? Mire mutat ez a módszer utáni vágy? Arra, hogy menekülni szeretnének. Azt kívánják tõlem, hogy megalkossak egy rendszert, hogy ezt utánozhassák. Más szóval azt kívánják, hogy egy rendszert találjak ki, hogy ezt az összeütközést létrehozó feltételek fölé helyezzék, s így megfutamodhassanak minden összeütközés elõl. Arra vágynak csupán, hogy hozzáidomuljanak egy mintához, s ezáltal kimeneküljenek a környezetükbõl, vagy összeütközéseikbõl. Ez a vágy van a módszer és módszer kívánása mögött. A módszer utáni vágy lényegében arra mutat, hogy menekülni vágynak.

"Hogyan tájékozódjék újra az ember, hogy elkerülje az összeütközést két hazug dolog között"? Mindenekelõtt, tudatos ez az összeütközés mielõtt szeretnék megtudni, hogyan szabaduljanak belõle? Ha pedig tudatos, vajon csak menedéket, hajlékot keresnek-e csupán, amibõl nem származik további összeütközés? Állapítsuk hát meg, hajlékra vágynak-e, egy biztos területre, ahol nem éri el Önöket összeütközés, szeretnének-e kimenekülni a jelenlegi összeütközésbõl, hogy olyan létfeltételek közé jussanak, amikben nem lesz többé összeütközés, vagy pedig nem eszmélnek rá, nem tudatos az összeütközés, amiben éppen vannak. Ha nem tudatos az "Én" és környezet közötti harc, minek akkor tovább is gyógyszert keresni? Maradjanak öntudatlanok. Bízzák rá az életfeltételekre, hogy létrehozzák a szükséges összeütközést, anélkül, hogy utána vetnék magukat, s mesterségesen és hazug módon fölidéznék azt, ami nincs meg eszükben és szívükben. Mesterségesen teremtenek összeütközést, mert attól félnek, hogy elmulasztanak valamit. Az élet nem fogja elhanyagolni Önöket. Ha azt hiszik, hogy mégis, akkor valami nincs rendben. Talán egészségesek, de „elmebetegek”.

Ha benne vannak az összeütközésben, akkor nem fognak nálam módszer után kérdezõsködni. Ha adnék ilyet, akkor nem tennének egyebet, mint ennek megfelelõen fegyelmeznék önmagukat, utánozni próbálnának egy ideált és mintaképet, amit én alkottam meg, s ami ezért tönkretenné saját intelligenciájukat. Ha azonban az összeütközés valóban tudatos, ebben a tudatosságban a szenvedés heves lesz, s a szenvedés heve és ereje megszünteti a szenvedés okát. Ez pedig nem más, mint az, hogy nem értjük meg a környezetet.

Teljesen elvesztettük érzékünket az egyszerû, normális, közvetlen élet iránt. Azáltal, hogy módszereket követnek és nem lesznek egyebek, mint önmûködõ gépezetek, nem térhetnek vissza az egyszerûséghez, természetességhez, közvetlenséghez. Attól tartok, hogy a legtöbb ember azért kívánja a módszert, mert azt gondolja, hogy azok segítségével megvalósíthatja majd a teljességet, állandóságot, szilárdságot. Én úgy látom, hogy a módszerek lassú tespedéshez és pusztuláshoz vezetnek és semmi közük a valódi szellemiséghez, ami végül is az intelligencia csúcspontja.

KÉRDÉS: Ön arról beszél, hogy az egyén életében szükség van drasztikus forradalomra. Ha nem akarunk forradalmat szítani külsõ személyes környezetünkben, mert ez szenvedést okozna családunknak és barátainknak, vajon a belsõ forradalom megszabadít-e az összeütközésektõl?

KRISHNAMURTI: Mindenekelõtt nem érzik-e szintén, hogy az egyén életében szükség van a drasztikus forradalomra? Meg vannak-e elégedve a dolgokkal úgy amint vannak, a haladásról és fejlõdésrõl alkotott fogalmaikkal, a célhoz érés vágyával, megkívánásaikkal, ide-oda csapongó élvezetekkel? Hiszen tudják, hogy amint gondolkodni, valóban érezni kezdenek, fel kell támadni az égetõ vágynak drasztikus változás, drasztikus forradalom és a gondolkodásnak teljes újra tájékozódása iránt. Nos, ha úgy érzik, hogy ez szükséges, akkor sem család, sem barátság nem fogja útjukat állni. Ez a forradalom se nem külsõ, se nem belsõ, ez csak forradalom és változás. Amint azonban korlátokat kezdenek emelni, mondván: "Nem akarom megbántani családomat, barátaimat, lelkipásztoromat, munkaadómat, az államot" - akkor valóban nem látják a gyökeres változás szükségességét, akkor csak a környezet változására vágynak. Ez így csak cselekvõ képtelenség, ami továbbra is hazug környezetet hoz létre, és nem szünteti meg az összeütközést.

Azt hiszem, meglehetõsen hazug az a kifogás, hogy nem szabad bántani családunkat és barátainkat. Ha valami életbevágó dolgot akarnak cselekedni, akkor megteszik családjukra és barátaikra való tekintet nélkül, nemde? Akkor nem tekintenek arra, hogy megbántják õket. Ez túl van azon, amit irányítani tudnak. Érzelmeik olyan erõsek, gondolkodásuk olyan teljes, hogy keresztül ragadja Önöket a családi kör korlátjain és az osztályokba rendezett bilincseken. A családra, barátokra, ideálokra, hitekre, hagyományokra, a dolgok megállapodott rendjére csak akkor kezdenek tekintettel lenni, hogyha még mindig ragaszkodnak valamilyen különleges bebiztosítottsághoz, hogyha nincs meg a belsõ gazdagságuk, hanem csupán azoktól a külsõ dolgoktól függnek, amik a belsõ gazdagság felé ösztönöznek. A család, barátok vagy valami különleges ortodoxia csak akkor nem ver bilincsbe, ha az összeütközés következtében teljes tudatossággal szenvednek. Önök szeretnék megtalálni a szenvedés okát, szeretnék megtalálni az összeütközést létrehozó környezetnek mélyebb értelmét. Nos ebben nincs személyiség, nincs korlátolt "Én"- gondolat. Ha azonban ragaszkodnak a korlátolt "Én"- gondolathoz, akkor kénytelenek latolgatni, hogy meddig menjenek és meddig ne.

Az igazságot, az isteni megértést bizonyára nem találhatják meg, ha a családhoz, hagyományokhoz vagy megszokásokhoz ragaszkodnak. Ezt csak akkor találhatják meg, ha teljesen mezítelenek, ha lehámlott Önökrõl minden megkívánás, vágy és bebiztosítás. Ebben a közvetlen egyszerûségben van az élet gazdagsága.

KÉRDÉS: Meg tudja magyarázni, hogy miért lett a környezet hazug, s miért nem igaz? Mibõl eredt mindez a baj és zavar?

KRISHNAMURTI: Mit gondol, ki teremtette meg a környezetet? Valami titokzatos Isten? Ki teremtette meg a társadalmi, gazdasági, vallásos alakulatokat? Mi magunk. Egyénileg mindenki hozzájárult, míg csak ki nem alakult a közösség. Most azután az egyén, aki segített a közösséget megteremteni, elveszett benne, mert a közösség lett a minta, a környezet. A pénzügyi, erkölcsi és szellemi bebiztosítottság utáni vágy teremtette meg a kapitalisztikus környezetet, a nacionalizmussal, osztálykülönbségekkel és kihasználással. Ezeket mi hoztuk létre, Önök, meg én, nem csoda által keletkeztek. És amíg bebiztosítottságot keresnek, újból meg fognak teremteni egy másfajta kapitalisztikus, szerzésre alapított módszert, más színût és más árnyalatút. Eltakaríthatjuk a jelenlegi mintát, de amíg a birtoklás érzése megvan, addig csak egy más kapitalisztikus állapotot teremtenek új kifejezés- és beszédmóddal.

Ugyanez vonatkozik a vallásos szertartásokra, félelmekre, kihasználásra. Ki teremtette meg õket? Mi valamennyien. A századok folyamán mi teremtettük meg mindezt, s félelembõl alkalmazkodunk hozzájuk. A hazug környezetet mindenütt az egyén teremtette meg. Õ maga rabszolgává lett, s ezek a hazug életkörülmények eredményezték azt a hazug keresést, ami az úgynevezett "Én"-nek az öntudatosság bebiztosítottságára irányul. Ebbõl keletkezik az "Én" és a hazug környezet közötti állandó küzdelem.

Tudni szeretnék, hogy ki teremtette meg a környezetet, mindezt az elszomorító bajt és zavart, mert szabadítóra vágynak, aki majd kiemel a zûrzavarból, s valami új mennyországba helyez. A jelenlegi környezetet saját maguk teremtették meg egyénileg azzal, hogy ragaszkodtak különleges elõítéleteikhez, reményeikhez, félelmeikhez s elõszereteteikhez, egyénileg kell tehát le is rombolniuk azokat, nem várva arra, hogy egy rendszer jöjjön, s elsöpörje. Lehet, hogy jön majd egy elsöprõ rendszer, de akkor csak ennek lesznek rabszolgái. A kommunista rendszer esetleg megvalósul, s akkor valószínûleg más szavakkal beszélnek majd, de lelkük reakciója más formában és más tempóban bár, de ugyanaz marad.

Ezért mondtam egy más alkalommal, hogyha egy bizonyos cselekedetre a környezet ösztökél, az már nem valódi. Az igaz cselekedetek akkor születnek meg, ha megértjük a környezetet.

Egyénileg kell tehát tudatossá lennünk. Biztosítom Önöket, hogy akkor egyénileg fognak valami nagyszerût alkotni. Nem valamely eszményhez ragaszkodó, s ezért pusztuló társadalmat, hanem olyat, amely állandóan mozgásban van, s nem érkezik el egy csúcsponthoz, hogy azután meghaljon. Az egyének célokat tûznek ki, törekszenek feléjük, s miután elérték õket, összeesnek. Mindig valamilyen célhoz akarnak eljutni, s azután az elért fokon megmaradni. S amint az egyén, úgy az állam is mindig valamely cél vagy eszmény elérésére törekszik. Szerintem azonban az egyénnek állandóan keletkeznie kell, nem szabad csúcspontra vágyni, cél után futni. Akkor az önkifejlõdés, ami nem más, mint a társadalom, szintén állandó mozgásban lesz.

KÉRDÉS: Úgy gondolja, hogy a "karma" nem egyéb, mint a hazug "Én" és a hazug környezet kölcsönhatása?

KRISHNAMURTI: Tudják, hogy a karma szanszkrit szó és tevékenységet, cselekvést, munkát s egyúttal okot és hatást jelent. Nos karma a bilincs, a "megnemértett" környezetbõl keletkezõ visszahatás. Amint tegnap kifejteni próbáltam, ha egy bizonyos életfeltételt nem értünk meg, akkor ez az életfeltétel, ez a hiányzó megértés teherként nehezedik a lelkületre. Megértés nélkül mûködünk és cselekszünk tehát, ezért hozunk létre további terheket, nagyobb korlátozásokat.

Meg kell tehát találni, hogy mibõl származik ez a "megnemértés", mi akadályozza meg az egyént abban, hogy a környezetnek teljes jelentõségét átlássa, legyen az akár a múlt, akár a jelen környezet. Hogy azonban erre rábukkanjon, az észnek mentesnek kell lenni minden elõítélettõl. A legnehezebb dolgok közé tartozik az, hogy valóban mentesek legyünk az elõítéletektõl, vérmérséklettõl, részrehajlástól. Igen nagy belátásra van szükség ahhoz, hogy a környezethez friss nyíltsággal és egyenességgel közelítsünk. A legtöbb ember rabja a hiúságnak, szeretne hatással lenni másokra a maga jelentékenységével, vágyik arra, hogy elérje az igazságot, szeretne környezetétõl elmenekülni, vagy öntudatát kiterjeszteni - csak különleges spirituális nevet adnak neki -, vagy rabja nemzeti elõítéleteknek. Mindezek a vágyódások meggátolják az észt abban, hogy a környezetnek teljes értékét közvetlenül felismerje. Mivel pedig a legtöbb lélek elõítéletek rabja, azért elsõsorban a magunk korlátozottságára kell reáeszmélnünk. Ha pedig öntudatra kezdenek ébredni, akkor a tudatban jön létre összeütközés. Ha tudják, hogy valóban kíméletlenül gõgösek és önteltek, az önteltség tudatában már benne van az önteltség szétfoszlásának kezdete, mert belátják, hogy mily nevetséges az. Ha azonban csak takargatják, akkor további bajokat és hazug visszahatásokat hoznak létre.

Ha tehát a múlt, vagy jelen, a "megnemértés" által teremtett elnyomorító emlékezés sohasem nehezedik életükre, akkor kell, hogy az ész a dolgoknak mindig újból szeme közé nézzen. Végzetes dolog, ha a biztosság érzésével vagy a tudás gõgjével megterhelten találkozunk az élettel, mert a tudás végül is mindig a múlthoz tartozik csupán. Ha ezzel a mindig friss lélekkel élnek, akkor megtudják majd, milyen összeütközés és folytonos megerõltetõ erõfeszítés nélkül élni. Akkor messze kieveznek az élet folyóján.