Kitalált középkor - Az eltűnt 300 év nyomában

Interjú Dr. Heribert Illig történésszel + Pap Gábor művészettörténész előadása.

- Határozott meggyőződésem: a középkor egy része kitalálás - és ezzel kapcsolatban bármikor akár tűzbe is teszem a kezem. Ezeket a gondolatokat Németországban azért nem akarják befogadni, mert mítoszokat foszlatnak szét és a „hivatalos" történészek jól tudják, ha egyszer engednek, minden kártyavárként omlik össze. Bízom viszont munkámnak a kelet-európai népek részéről való kedvező fogadtatásában, hiszen nemcsak hogy nincs mit veszíteniük, hanem mindez még segítheti is a magyarokat történetük pontosabb feltárásában – mondta könyve magyarországi bemutatóját követően Heribert Illig,  a Kitalált középkor című könyv szerzõje a Demokratának.

Dr. Heribert Illig (2002 November 6., Budapest)- Meghökkentõ elmélettel lepte meg a közvéleményt. Nem kevesebbet állít, mint hogy a középkorba utólagosan közel 300 évet toldottak be, a VII., a VIII. és IX. századot.

- Valóban, 1991-re már végleges formába tudtam foglalni tételemet, nevezetesen, hogy a szóban forgó majd három évszázadot mesterségesen illesztették be az európai történelembe. Egy ténylegesen el nem telt idõ alatt nyilvánvalóan nem történhet semmi, így történelem sincs, tehát történelmet sem lehet írni. A kérdéses, betoldott idõszakot óvatos becsléssel 614 augusztusának vége és 911 szeptembere közé helyeztem be, megjegyezvén, hogy ezek nem éles idõhatárok, minden további nélkül lehetséges akár 10-20 évnyi pontatlanság is, amit a további kutatások alapján majd finomítani lehet. Állításom szerint ezeket a századokat az európai történelembõl minden tétovázás nélkül egész egyszerûen kihúzhatjuk. A két végpont egymáshoz történõ illesztésével pedig helyreáll a történelmi folyamatosság.

- Miként jutott erre a megállapításra?

- Minden azzal vette kezdetét, hogy súlyos ellentmondásokra bukkantam idõszámításunkban. Az érvényben lévõ Gergely-naptárt XIII. Gergely pápáról nevezzük így; õ 1582-ben oly módon helyesbítette a Julián-naptárt, hogy 10 napot, mintegy átugorva, kihagyott belõle, ezáltal szándékozván összhangba hozni, hozzáigazítani azt a csillagászati naptárhoz. A Kr. e. 45-ben Julius Caesar által végrehajtott naptárreform azt célozta, hogy a naptári év futamidejét 365 napban, illetve azt négyévenként az általa bevezetett egy szökõnappal megtoldva a 366 napos szökõévben rögzítse. A csillagászati év azonban az átlagos évi 365 és egynegyed napnál mintegy 12 perccel hosszabb,így ezek összegzõdése az évszázadok során jelentõs eltérést okozott. XIII. Gergely pápa ezt az idõtöbbletet úgy illesztette be a naptárba, hogy rendeletére 1582-ben október 5-e után 15-e következett. Még így is be kellett vezetnie egy pótlólagos megkötést: nevezetesen csak a százas helyiérték helyén is néggyel osztható száz évek számítanak szökõévnek, azaz csak minden negyedik kerek száz esztendõ. Ha azonban utánaszámolunk, be kell látnunk, hogy a majd 12 perces eltérések összegébõl az egy naptári napot kitevõ utánigazítás 128,2 évenként esedékes. Ez tehát azt jelenti, hogy a pápa részérõl 13 nap beiktatása lett volna indokolt, hiszen a két naptárreform között eltelt 1627 esztendõ ezt tette volna szükségessé. Felmerült a kérdés, hogyan volt lehetséges helytelen helyesbítéssel helyes eredményre jutni?

- Hogyan?

- Több lehetséges okkal kellett számolnom. Csak hogy a legfontosabbakat említsem: megeshet, hogy a csillagászati év rövidebb, mint gondoltuk vagy megváltozhatott a Föld pályája vagy az év sarokpontjainak megállapításában volt eltérés Julius Caesar és XIII. Gergely pápa között, de elõfordulhat az is, hogy a Caesar és Gergely között eltelt idõszak lehetett rövidebb. A szóba jöhetõ lehetõségek gondos vizsgálata és alapos megfontolások után abban az irányban kellett továbbmennem, hogy továbbra is a többletidõ a kérdés, és az, hogy mi módon juthatok annak nyomára.

- És hogyan nyomozott az eltûnt idõ után?

- Hamisításokkal szép számmal találkozunk a történelem során, elannyira, hogy külön tudományág fejlõdött ki azok leleplezésére. És valóban, nap mint nap tanúi is lehetünk felderített esetekrõl szóló bejelentéseknek. Végül egy olyan korszakra irányult a figyelmem, amivel kapcsolatosan az embernek az általános történelmi ismeretei alapján a legkevésbé támadnának kételyei. Szembeszökõ ellentmondást éreztem abban, hogy bár a Karolingok korát (Kis Pipin 751-es királyi trónra kerülésétõl IV. Lajos 911-ben bekövetkezett haláláig tartó idõszakot), azon belül is Nagy Károly (768-800 király, 800-814 császár) idejét különösen a gazdasági élet virágzása és egyáltalán a kultúra kimagasló teljesítményeket hozó idõszakának tekintjük, a korszak ilyen kedvezõ megítélése elsõsorban írásos emlékeken alapul. Az írásos emlékek hitelességét azonban nagyon kevés egyéb bizonyíték erõsíti meg - gondolok itt például elsõsorban a régészti leletek igen gyér számára. A második világháború utáni újjáépítések és a városok terjeszkedésével járó építkezések vagy a metróvonalak, mélygarázsok építésének földmunkáinak során annyi lelet került elõ, mint korábban évszázadok alatt sem. Ehhez képest ezek között minden korból szép számmal akad lelet, leszámítva a kérdéses három évszázadot. De keresse fel az ember akár a legnagyobb német múzeumokat Münchenben, Regensburgban. Mainzban, Kölnben: mindenütt óriási római anyagot talál, a frank részleg viszont mindenütt kevesebb mint szegényes. Még a nürnbergi Germanisches Nationalmuseumban is mindössze egyetlen terem mutatja be a frank emlékeket, pontosabban még egy egész teremre sem futja, mert a frank anyagokat tartalmazó hét tárló mellett a nyolcadikban kopt [ I. ] leleteket látunk. Vizsgálódásaimat tehát ebben az irányban folytattam és legnagyobb meglepetésemre azt kellett látnom, hogy ennek a korszaknak szinte semmi kézzelfogható emléke nem maradt ránk. Egyszerûen nem találjuk azokat az utakat, amiken a virágzó kereskedelemnek kellett lebonyolódnia. A római útvonalakon folytatott ásatások mindig gazdag leletanyaggal jutalmazzák a régészek fáradozását. a frankoktól makacsul nem akar semmi hiteles tárgyi emlék napvilágra kerülni. Egy 30 kilométeres római útszakasz mellõl több tárgyi lelet kerül elõ, mint amennyivel az egész Karoling-korból összesen (!) rendelkezünk. Itt említhetem az oklevelekben felbukkanó 25 Bajorország területén állott várkastélyt, amelyekbõl egyetlen kõ elõ nem került. De legalább ilyen mértékben különös Regensburg városának példája, ahol Nagy Károly két esztendeig székelt. A város területén a számtalan római építészeti emlék és a mindennapi élet tárgyi emlékeinek sokaságán túl csupán római pénzérmébõl 1300 darab került elõ - és csupán egyetlen egy a frank uralkodók idejébõl. Arról az egyetlenrõl pedig ­mivel pontosabb megkülönböztetésre alkalmas jelzés nem szerepel rajta - még azt sem tudjuk megállapítani, vajon valóban Nagy Károlyhoz köthetõ-e, vagy Kopasz Károlyhoz, vagy akár a francia ághoz tartozó Jámbor (Együgyû) Károlyhoz, akinek idejében, 911-ben az elválasztó vonalat meghúztam. De hogy a helyzet ellentmondásosságára jobban rávilágítsak, hozzáteszem, hogy ugyanarról a helyrõl van szó: a Karolingok pontosan a korábbi római tábor helyén éltek. Se híre, se hamva a hercegi kastély nyomainak sem; egyszer gúnyosan azt írtam, több írásos helymegjelölés maradt fenn róla, mint ahány kõ belõle... Bajor törvényeinkben van egy pont, amely szerint, ha valaki az egyháznak szándékozik adományozni valami tulajdont, annak írásos formában kell történnie, tanúk sorának hitelesítésével. Gondoljuk el, mennyire lehet ez életszerû a VIII. században, amikor alig voltak, akik írni-olvasni tudtak. Egy darab földnek vagy egy épületnek az egyházra hagyásához okiratot kell készíteni, egyik-másikon 15-20 tanú aláírása is szerepel, miközben gyakran uralkodók sem tudtak írni. De vonjuk be mérlegelésünkbe még azt is, hogy ennél sokkal fontosabb ügyleteket sem rögzítettek írásban, olyanokat sem, amikor a császár valakinek grófi címet és birtokot adományozott, elegendõ volt, ha az udvar nyilvánossága tudomást szerzett a dologról. Adott tehát egy virágzó, szinte az egész Európát uraló nagyhatalmú kultúra, amihez alig kapcsolhatók tárgyi emlékek. Ellenvetésként állandóan azt kell hallgatnom, igen, a magyarok mindent elpusztítottak Bajorországban.

- Összesen két jelentõs magyar hadjárat volt...

- Ennél is fontosabb, hogy még ha mindent felégettek volna is, elhurcoltak volna is, kiterjedhetett-e mindez például a templomok és várkastélyok teljes építõanyagára? De ugyanezzel szembesülünk a birodalom északi területein is a vikingek vonatkozásában vagy délen a szaracénokkal kapcsolatban, azokon a vidékeken az õ számlájukra írják a pusztítást. Ezek nyilvánvalóan nem kielégítõ magyarázatok, különösen amiatt, hogy a korábbi idõkbõl származó római emlékek nagy számban maradtak fenn. Látnom kellett, hogy egész Európát átszeli ez az idõszalag, de ha kiiktatjuk, értelmet kap, követhetõvé válik a történelem, feloldódik az egyébként zavaros fejlõdésnélküliség. Ez volt az eddig elvégzett munka könnyebbik fele, hiszen a szó szoros értelmében tényeket kellett kutatnom, azokat rendszerbe foglalnom.

- Gondolom, az igazi kérdések csak ez­után jöttek elõ: ki, mikor, miért és hogyan követhette el ezt a trükköt?

- Pontosan így van, az egész egy pszichológiai krimi formáját öltötte, hiszen egy ismeretlen tettes után kellett nyomoznom és nem számíthattam újabb tények felbukkanására. A Németországban két külön kötetben történt megjelentetés ezt a különbséget némiképpen fizikailag is érzékelteti: az elsõ kötetben tárgyalt kérdéskör megkerülhetetlen tényekkel foglakozik, a második pedig ezzel a fáradságos oknyomozással. Az elhatározás, a döntés hátterében meghúzódó, azt kiváltó motívumokat kellett feltárnom. Hogy mindezt mennyire sikerült jól megoldanom, idõvel majd elválik. Legelõször is meg kellett határoznom egy idõbeli keretet, amelyben a bizánci császár, a német császár és a pápa között bármiféle együttmûködés létrejötte egyáltalán elképzelhetõ lehetett, és az okuk is meglehetett a megegyezésre. Egyetlen ilyen eset fordult elõ, mégpedig III. Ottó német császár uralkodása idején. Anyja bizánci hercegnõ volt, és az akkor hivatalban volt pápát, II. Szilvesztert, a korábbi Gerbert reimsi érseket III. Ottó juttatta a trónra. A császárnak érdekében állt a pápa támogatása, a pápának érdekében állt a császár hatalmának erõsítése. Ötven évvel késõbb már egészen más a helyzet: 1054-ben bekövetkezik az egyházszakadás. attól kezdve Bizánc a maga útját járja. A pápaság egyre határozottabban szembehelyezkedik a császársággal. 1046-ban történt császárrá koronázását követõen III. Henrik a sutri-i zsinaton leváltja VI. Gergely pápát a két ellenpápával, III. Szilveszterrel és IX. Benedekkel egyetemben és II. Klemens néven a német püspököt teszi meg pápává, akinek a rákövetkezõ évben bekövetkezõ halála után IX. Leót juttatja a pápai trónra. Ebben az idõben áll a német császárság hatalma csúcsán - Róma ellenében. VII. Gergely pápa (1073-1085) mindent elkövet, hogy a Szentszék megerõsödjék és ne kárhoztathassék még egyszer ilyen alárendelt szerepre a császársággal szemben. Magához ragadván a kezdeményezést õ indította el például az invesztitúra-vitát [ II. ], hogy harcot ne mondjak. Az így kialakult feszült viszony aztán különbözõ szakaszokban két-háromszáz éven keresztül tartott. Az elõbbiek miatt csak ez az egyetlen idõszak jöhetett szóba mint lehetõség a három hatalmi tényezõ közötti megegyezésre. Így nyílt meg elõttem egy kis ablak, amelyen keresztül - mivel III. Ottó 983-1002-ig uralkodott -, az 1000-es évre is ráláttam. Ennek azért volt különleges jelentõsége, mert a fiatal III. Ottó 1000-ben Lengyelországban járván, császári címei (a Földkerekség császára és a Rómaiak császára) mellett magát Jézus Krisztus szolgájának (Servus Jesu Christi) is nevezte. Egy évre rá már a pápa által használt Servus Apostolorum (az apostol szolgája) címet is felveszi, magát nyilvánvalóan Krisztus helytartójának tekintve. Be tudom-e bizonyítani, hogy az 1000. év Ottónak. a végkorszak császárának alkotása? Megváltoztathatta-e Nagy Károly koronázási dátumát?

- És megváltoztathatta?

- Isten hat nap alatt teremtette a világot. az embert ezen belül az utolsón, a hatodikon. Az elsõ keresztények egy hasonlattal azt mondták, egy nap annyi a Teremtõnek, mint ezer esztendõ. Krisztus születését elõször a hatodik nap közepére, azaz a teremtés utáni 5500-re tették (Africanus, Alexandria). Ezt Africanus 203-ban mondja: száz évre rá a caesareai Eusebius, az elsõ egyházi történetíró úgy számol, hogy a teremtés utáni 5200-ra tolja vissza Krisztus születését, hogy több idõt nyerjen az emberiségnek. Így tehát, mivel a hatodik ezerbõl 503 év már eltelt, az ezredfordulóig (millenium) még 497 esztendõ van hátra és az új, hetedik évezred elsõ napján valami rendkívüli jelentõségû esemény fog történni. Hogy az pontosan miben áll majd, nem tudja, lehet, hogy a világvége következik el vagy a Sátán elszabadul a láncáról és kezdetét veszi az Antikrisztus ezeréves uralkodása, de a teremtés hetedik, pihenõnapjának megfelelõen beköszönthet egy ezeréves békés végkor is. Ha Nagy Károly megkoronázásnak dátumát szemügyre vesszük, az 800. december 25. Az állítólagosan a IX. századból származó birodalmi krónikában az áll, hogy a 801-es esztendõ karácsony elsõ ünnepnapjával kezdõdött, tehát eszerint Nagy Károly megkoronázására a 801. esztendõ elsõ napján került sor. Most ki kell hangsúlyoznom, hogy ez a 303-ban Eusebius által kiszámolt 497 esztendõ elteltével napra pontosan következett be! A 200 karácsonyával (Krisztus születése) kezdõdõ idõszámításban tehát: 303 + 497 = 800 év vége jelenti az ezredfordulót. Volt egy másik hagyomány is, nevezetesen, ha Róma és a római császári hatalom elpusztul, az az egész világ pusztulását is jelenti. Erre is gondolhattak az Utolsó Ítélettõl fenyegettetve. Ezt csak akként lehetett elhárítani, ha a hatalom átszáll valakire. Nagy Károly megkoronázásának napján pontosan ez történt: hiszen átvette a római császárok hatalmát és ezzel tulajdonképpen megalapította a németek Szent Római Birodalmát (Sacrra Romanum Imperium). ahogy azt késõbb a Barbarossa Frigyes által bevezetett fogalommal nevezték. Barbarossa Frigyest (1152-tõl német király) ugyancsak 1155-ben koronázták Rómában német-római császárrá, de Nagy Károly 800-ban történt megkoronázásával a Római Birodalom hatalma mindenesetre átszállt a frank, illetve késõbb a német uralkodókra (translatio imperii). Azzal az egész emberi történelem során példa nélküli esettel állunk szemben, hogy az Eusebius számítása szerinti jövendölés napi pontossággal beteljesedik éspedig célkitûzésének maradéktalan megvalósulásával.

- Eusebius volt a legnagyobb látnok?

- Ez így egész egyszerûen nem Iehet igaz... De akad itt még egyéb meglepetés is: az történt ugyanis, hogy Krisztus születési évét még egyszer áthelyezték: mégpedig újabb kettõszáz évvel visszatolva az 5000-es esztendõre! Ezáltal a Kr. u. 1000-ben millenium van, ez pedig III. Ottóé. Õ is császár, õ is szeretné a rómaiak hatalmát, õ is római címeket visel, õ is szeretné a végsõ idõket uralni. Tehát van két azonos igényû császárunk. Az egyetlen megoldás. hogy ennek a második császárnak a kedvéért az órát visszaállítják: az új, 5000-bõl kiinduló számolási rendszer szerint teljesíti a feltéteIeket, a milleniummal kezdõdõ végsõ idõkbe történõ belépést. Ezenközben hõsünk mintegy két legyet ütve egy csapásra, az így elõállott 200 esztendõnyi idõvákuumot megfelelõ történelemmel kitöltve létrehozhatja nagy elõdjét, aki viszont az elsõ feltételrendszert elégíti ki hibátlanul. A hagyomány úgy tartja, hogy III. Ottó 1000-ben felnyitotta Nagy Károly sírkamráját és magához vette a bebalzsamozott holttesttõl annak hatalmi jelvényeit. Egészen pontos leírásunk van arról, hogy mindez 1000-ben történt - ezzel Nagy Károly még holtában is hatékonyan közremûködött a hatalmi folyamatosság megerõsítésében. Ez a visszatérõ jelenség, hogy Nagy Károly és III. Ottó a különbözõ idõszámítási modellek szerint ugyanazt a próféciát ilyen egybecsengéssel teljesíti, méghozzá egymás kölcsönös támogatásával - ez csak manipulációval lehetséges! Aztán a császár éppúgy hivatkozik a hatalmas elõdre, mint a pápa, mindkettõjüknek érdeke, hogy felnagyítsák. Késõbb vitába keveredtek egymással, hogy valóban olyan nagy volt-e. Ha a pápa koronázta meg, akkor a pápáé az erõsebb hatalom, de egy másik változat szerint a koronát Nagy Károly sajátkezûleg helyezte a fejére, sõt a XV. században élt híres történész, Nicolaus nem tud a császárrá koronázásról, hasonIóan Nagy Károly saját irattárához, amely õt a jeles esemény után még négy hónappal is változatlanul királyként említi. Mindenez a legmélyebb bizalmatlanságra ad okot.

- És milyen bizalommal fogadták az ön elméletét?

- 2000-ben ünnepeltük Németországban Nagy Károly császárrá koronázásának 1200. évfordulóját. Ezekre az ellentmondásokra rá kívántam világítani egy cikkben, de azt senki nem volt hajlandó megjelentetni, mindenki csak ünnepelni akart, zavartalanul. A tudományos világban ezt a tényanyagot mindenki ismeri, de ha az ember a két jóslat napra pontos beteljesülésének a kérdését kezdi feszegetni, mindenki fagyosan elfordulva csak a hátát mutatja. Ez érthetetlen, hiszen a számítási modell szintén a szakirodalmi forrásból származik, nevezetesen Eusebiustól, de amennyiben ezeket össze akarom kapcsolni egymással, a legmerevebb elutasításba ütközöm: az embert azonnal elkezdik nem szeretni. Amit itt levezettem, az a kérdésnek a naptári számítással való megközelítése, de ugyanide lyukadok ki a teológia, a régészeti leletek vagy még sorolhatnám, milyen más szakirányok felõl indulva is. Hét évvel ezelõtt talán nem voltam ennyire biztos a dolgomban, de ma már nyugodtan kijelenthetem, nem kerülhetjük meg alapvetõ válaszok megadását ezekre a kérdésekre. Hogy Ottó indokait illetõen a lehetséges leg jobb magyarázattal tudtam-e szolgálni, azt egyelõre hagyjuk nyitva, de hatázott meggyõzõdésem: a középkor egy része kitalálás -és ezzel kapcsolatban bármikor akár tûzbe is teszem a kezem. Ezeket a gondolatokat Németországban azért nem akarják befogadni, mert mítoszokat foszlatnak szét és a hivatalos történészek jól tudják, ha egyszer engednek, minden kártyavárként dõl össze. Bízom viszont a kelet-európai népek részérõl való kedvezõ fogadtatásban, hiszen nem hogy nincs mit veszíteniük, hanem mindez még segítheti is például a magyarokat történetük pontosabb feltárásában.

- Eljutottunk odáig, hogy megtörtént a három évszázad beillesztése, hogyan tovább?

- Nyilvánvalóan meg kellett tölteni ezt az ûrt eseményekkel, személyekkel. Itt vette kezdetét a kitalálás.

- Beleértve a pápákat is?

- Bizony, szám szerint ötvenet. A Vatikánban a Pápák Könyvében történik a pápák nyilvántartása és az éppen az errõl az idõszakról szóló feljegyzések nagyon szûkszavúak, alig akad közöttük, amelyik egy sornál többet szánna egy-egy papára. Ha pedig a sírjaik után érdeklõdik az ember. be kell érnie egy kõtáblával. amelyen az olvasható, hogy a Szent Péter-bazilika alatt nyugszik 152 pápa és különös módon gyakorlatilag mindahány ebbõl az idõbõl. Ez annál különösebb, mivel tudjuk, akkor még nem a mai Vatikán volt a pápák székhelye, hanem egy távolabb esõ másik templom. Mindenesetre a különbözõ mûhelyekben megkezdõdött a vákuumkorszak igazolásra szolgáló írásos anyagok elõállítása. Ahogy már utaltam rá, az utólagos igazolás terén érdekazonosság állt fenn a pápaság és a császárság között. Szembetûnõ, hogy vizsgált korszakunkból aránytalanul sok irat maradt fenn, azután mintha az írásbeliség erõsen visszaesett volna, hogy aztán 1130 körülre általánosan újra (?) elterjedjen. A fiktív kort egész egyszerûen teleírták. Ez tehát a magyarázat a tárgyi emlékek hiányára, hiszen azokat az emlékeket, leleteket, amelyeket ennek a kornak tulajdonítanak, a határos idõszakok is kitermelhették és csak pontos kormeghatározási eljárások híján szolgálhatnak bizonyítékul. De csak egész rövid utalásszerûen, miként lehetséges az, hogy ugyanebbe a visszaesési-felejtési jelenségbe ütközünk az építészet terén (templomok boltíves befedése) vagy miként tarthatott évszázadokig a kengyel vagy a lényegesen hatékonyabb kialakítású eke elterjedése Európában? Nyilván azért, mert 300 évre megállt az idõ...

- Vannak szövetségesei más szakterületekrõl, például régészek?

- Összegezve arról van szó, hogy az általánosan elterjedt felfogás szerint a történészek állásfoglalásaikban elsõsorban az írásos említésekre hagyatkoznak és nagyon gyakran az sem rendíti meg õket, ha a tárgyi leletek kimondott ellentmondásban vannak az oklevelekkel. Még nem találkoztam olyan esettel, hogy épületek alapköveit hamísították volna, míg ez a kora középkorból származónak tartott oklevelekrõl sorra-rendre derül ki. A régészek önállóan alapvetõen alig jutnak szóhoz, napjainkban az írásos emlékeknek van szinte kizárólagos elsõbbségük. Az anyagvizsgálati technikák fejlõdésével feltétlenül jelentõsen növekedni fog a kormeghatározások pontossága vagy a génvizsgálatoktól is nyilvánvalóan egyre többet várhatunk. Remélem, megérem.

Kádár István

*******

Lexikon

Heribert Illig kronológiakritikus, kiadó (1947., Vohenstrauss), T.: old. mat.-fiz., okl. közg., germanisztika, doktori dissz.: Egon Friedell bécsi kultúrtörténészrõl. 13 évig egy nagybankban rendszerelemzõ mat. További fontosabb mûvei: Az idejét múlt történelem elõtti idõ (1988), Mikor éltek a fáraók? (Gunnar Heinsohn prof. társszerzõjeként, 1990), A Kheopsz-piramis építése (Franz Löhnerrel, 1998), 1988-tól a Zeitensprünge (Idõugrások) c. történelemkritikai folyóirat kiadója.

[ I. ] A régi egyiptomiak keresztény utódai ­saját egyházzal, nyelvvel és írással.

[ II. ] A pápaság végül is csak az 1122-es wormsi konkordátummal szerezte vissza a püspökök és apátok kinevezését (gyûrûvel és bottal) a világiaktól, akik azt a IX. századtól gyakorolták.

Forrás: http://tttweb.hu/

(Nyomtatásban megjelent a Demokrata c. hetilap 2002/46. számában, november 14., 40-43.old.)

*******

Kapcsolódó: Pap Gábor művészettörténész előadása

********

A videók letölthetőek vimeo fiókkal rendelkezőknek, valamint a következő címen:

Kitalált középkor 1. rész letöltése

Kitalált középkor 2. rész letöltése