Az árterekről

A cikk témáját Molnár Géza: Ember és természet - természet és ember című tanulmányának az egyik kiemelt, erősen szerkesztett része adta. A könnyebb „emészthetőség” kedvéért a tudományos munkákra jellemző precíz részletezéseket és „kötelező” hivatkozások nagy részét elhagytuk.

A középkori ártereinken folytatott gazdálkodás az emberiség történetének legősibb gazdálkodási formái közé tartozik. Ezt az alábbi következtetésekkel támasztom alá: amikor az Ókori Kelet folyóvölgyeiben megjelent az öntözéses gazdálkodás kényszere, az ember rövid időn belül a „modern” folyószabályozások teljes eszközrendszerével felfegyverkezve jelent meg a térségben. Csatornákat és csatornarendszereket épített, gátakat emelt, víztározókat létesített, sőt vízi munkálatai során képes volt olyan folyókat is összekötni, amelyeket a viszonylag nagy távolságon túl - mint a Tigris és az Eufrátesz esetében - még tetemes szintkülönbség is elválasztott egymástól, vagyis zsilipeket létesített. Ezt a tudást nem a természet ellenében sajátította el. Itt ugyanis egy olyan vízrendszer kiépítésének lehetünk tanúi, mely a folyóvölgy természetes folyamataival szemben, azokat szinte minden tekintetben korlátozva, gátak közé szorítva épült ki. Mindez arra enged következtetni, hogy már ismert, más körülmények között elsajátított ismereteket használtak fel a folyók megzabolázásához. Hogy ezeket az ember hol és milyen körülmények között „leshette el”, azt a Nílus-völgyi rendszer emlékeiből sejthetjük, ami az árasztásos és az öntözéses formák ötvözete volt. Vagyis. az öntözéses gazdálkodás kialakításához szükséges szakismereteket egy korábbi, de még együttműködő forma kialakítása és fenntartása során szerezték meg. Ilyen jellegű ismeretekre ugyanis csak a Természettel együttműködve lehet szert tenni. A Kárpát-medence ártéri gazdálkodása mind szervezettségében, mind munkaerőigényében, mind pedig a kialakításához szükséges szaktudás tekintetében legalábbis egyenértékű az ókori öntözéses gazdálkodásokkal. A kettő közötti alapvető különbség nem a felsorolt mozzanatokban, hanem a két rendszernek a természethez való viszonyában, s ehhez kapcsolódóan fenntarthatóságában van. Ezt tudva nézzük meg hogyan is épült ki a Kárpát-medencében az ősi gazdálkodási forma alapját ké­pe­ző vízrendszer:

Természetes állapotokat alapul véve azt várnánk, hogy a Tisza menti hátak, övzátonyok kiszakadásai az egyes ártéri öblözetek tetején nyílnak, és onnan ve­zetnek be a mélyártérre. Elég azonban egy pillantást vetnünk a gátépítések előtt készült térképekre, hogy lássuk: épp fordítva volt. Az övzátonyok nyílásai, azaz a fokok mindig egy-egy morotva, la­pos vagy tó alsó végéhez kapcsolódnak, vagyis a ter­mészetes esésvonalakkal szemben, alulról felfelé kanyarognak. A folyó ilyen vízhálózatot önmagában képtelen kialakítani, ehhez emberi értelemre és emberkézre volt szükség. Minderre persze nemcsak e gondolatmenet utal. A középkorban különlegesen értékelték az élővízhez kapcsolt tavakat, illetve az ilyenek kialakítására alkalmas helyeket ennek megjelölésével külön is adományozták; tegyük még ehhez hozzá, hogy Árpád-kori okleveleinkben többször, több he­lyen említést tesznek a tavak feltöltésére országszerte készített árkokról, melyeket fokoknak neveztek. De ilyen iratok nemcsak a koraközépkorból és a Tisza-völgyről marad­tak ránk. András­falvy Bertalan a XV. századból származó s a Duna mentén kelt oklevelekről írta a következőket:

„Vidékünket érintő középkori okleveleinkben is sokszor találkozunk a fok szóval. Ezek többször utalnak arra, hogy azok mesterséges létesítmé­nyek. Így 1411‑ből Szeremle határában szerepel ‘fossa­tum fok vocatum de ipsa piscina excisum’. A fossa­tum kétségtelenül emberi tevékenységre utal. Közvetve a fokok ásására mutat tehát minden hasonló, vizet vezető fossatum legalábbis ezen a vidéken és ez idő körül kelt írásokban… Határozottan kitűnik a fokok mesterséges volta egy Mohács és Kölked között 1771‑ben folyó határper tanúkihallgatási jegyzőköny­véből is: ‘A kérdésbe vett fok körül, melly egy fejér vastag régi jegenye fánál a Dunába szakad meg fordulván mindenkor gyer­mekségétül fogva ezen fokot tudgya és ismerte mely fokot a régi török időkben mohácsi Pere István ásta és csinálta volna régi öregek mohácsi lakosoktul hallotta a ta­nú azért is neveznék Pere fokának.

A Tisza menti hátak, övzátonyok nyílásait az ember hozta létre, s ezzel átalakította, szabályozta a folyó árvizeit, vízjárását. Képzeljünk el egy ártéri öblözetet, mely leginkább egy alacsony peremű tálhoz hasonlít. Feneke nem egyenletesen sík, hanem kisebb-nagyobb mélyedések és kiemelkedések tarkítják, és nem is vízszintes, enyhén lejt. A folyó félkörben öleli körül. Az öblö­zet tetején a mélyárteret (képzeletbeli tálunk fenekét) a folyótól elválasztó hát sértetlen, ellenben az alján, azaz a folyóval érintkező legmélyebb pontján nyitott. E nyílás a fok, mely innen kiindul­va láncra fűzi a fenék tavait, laposait, mindig azok alsó végéhez kapcsolódva. Így a folyó árvizei fokozatosan,  fokról fokra öntötték el az árteret. E föld népe tehát a fokok segítségével egységes rendszerbe kapcsolta az ártér valamennyi álló- és folyóvizét.

„E vízgazdálkodási mód a legkisebbre csökkentette annak valószínűségét, hogy a nagy és hirtelen erejű árvíz rombolhasson és pusztíthasson. Nemcsak a településeket, művelt földeket, hanem magát a mesterségesen kialakított és fenntartott vízrendszert védték meg ezzel az árterületeket jellemző állandó változások rombolásától” 

Az árvíz az egyes öblözetek legmélyebb pontjai felől alulról felfelé töltötte ki a rendelkezésére álló teret. A folyó emelkedő vízszintje visszaduzzasztotta az ártér szivárgó vizeit, előbb az erek, fokok és a tavak szaladtak tele vízzel, majd a laposok, rétek, legelők, kaszálók végül az erdők, gyümölcsösök alja. Az árhullám végig lassan, folyamatosan emelkedett. Ahol kitörhetett volna, gátakkal, töltésekkel állták útját, vagy épp ellenkezőleg: átvágták a természetes kiemelkedéseket, hogy az árvíz ne ezeken átbukva, hanem alulról töltse fel az ezek mögött fekvő medencéket is. Tehát…

 „…nem véletlen, hogy a birtokokat vizsgáló, bejáró oklevélszerzők nemcsak azt tartják szükségesnek, hogy a halastavakról és fokokról - mint értékesebb emberi tájalakító beruházásokról - adjanak pontos számot, hanem ott, ahol ezek a létesítmények még nincsenek, megjegyzik, hogy ez vagy az a mélyebben fekvő terület alkalmas-e arra, hogy bekapcsolják a vízhaszonvételbe.” 

Az árhullám levonulása után a víz - ugyanazon az úton, melyen jött - vissza is szivárog a mederbe. Ilyen körülmények között az ártér vize állandóan mozog. Áradáskor az ártér, apadáskor a folyó felé. A folyamatos, legmélyebb pontok felöli kivezetés tehát egyrészt csökkenti az ártéri mederváltozások mértékét és ütemét, másrészt - az ár visszavezetésével - gátolja a pangó vizek kialakulását, az öb­lözetek elvizesedését, elmocsarasodását, illetve biztosítja a folyó és az ártér közötti anyagcserét. Ezzel együtt és ezen felül - mivel a mederből kilépő víz a hordalék nagy részét már a fokok torkolatában lerakja, azok tisztításával az ártér feltöltődése tovább mérsékelhető. Azaz e vízrendszer működése mellett az ártér nem, vagy csak kis mértékben változik, az erdők élőhelyeit tehát nem fenyegeti veszély.

Hogy az ártéri mederváltozásokat milyen mértékben korlátozta a fokrendszer működése, jól szemlélteti az alábbi példa. A garamszentbenedeki apátság 1075-ben kelt alapító okirata kilenc halastavat sorol fel Alpár község határában. Közülük hatot Károlyi Zsigmond a község 1789-ben, azaz több mint hétszáz évvel később készült térképén még azonosítani tudott.

A Tisza-völgy - és általában a Kárpát-medence - népe tehát tudatos tájformáló munkával állandósította az árterek élőhelyeit, azaz - innen nézvést - a Kárpát-medence termékenysége közel sem a természet ingyen ajándéka. Még egyértelműbb lesz azonban a kép, ha más oldalról közelítünk hozzá. Az 1990-es évek csapadék mérlege a Közép-Tiszavidéken a következőképp alakult. 1990-97-ig eltelt 8 év átlaga: 408,4 mm, a tenyészidőé (áprilistól szep­temberig) pedig  238,9 mm. Mindez azt jelenti, hogy az idehulló csapadék ön­magában képtelen kielégíteni Alföldünkön a növényvilág vízigényét; a medence szárazabb területei év­ről évre rászorulnak a nedvesebb éghajlatú hegyvidékek, illetve a csapadékosabb időszakok vízfeleslegeire. Ilyen körülmények között az ártér vízháztartását egyensúlyban tartó vízrendszer az ártér, ami egyben az Alföld termékenységének záloga. A Tisza-völgy mai növénytakarója nem a természet ingyen ajándéka, hanem az ember és a természet évezredes együttműködésének az eredménye. Az Alföld né­pe vízépítészetével olyan életközösségeket - növénytársulásokat és a ráépülő állatvilágot -, illetve élőhelyeket hozott létre, melyek nélküle nem alakulhattak volna ki, és nem maradhattak volna fenn. Ez esetben az ember tehát épp gazdálkodása révén volt a természet része, kiegészítette, kiteljesítette annak folyamatait, fenntartva azok egyensúlyát. Ezek után már csak az a kérdés: mindez kényszerű, a természet vak erőihez való esetleges alkalmazkodás volt-e, vagy az ember lényegéből fakadó magatartásforma?

A természetben élő ember - a kései utódok számára - elképzelhetetlenül tág időhatárok között gondolkodott. Igaz, nem „tudományos alapokról” indult, de átlátta, átélte a természet folyamatait, tisztában volt alapvető törvényeivel, s előre látta egyes cselekedetei következményeit, azaz, a szántóművelés várható kárai az általa belátható időn belül jelentkeztek. Erre utal egyébként a középkori értékrendszer is. Nem véletlenül tekintették épp az erdőket és a fokokkal ellátott tavakat az ország legértékesebb természeti javainak. S hogy itt nem csupán és nem elsősorban használati értékről volt szó, bizonyítja, hogy az er­dők kiemelt értéke bizonyos területhez kötődött. Ha kiterjedésük ez alá csökkent, értéktelenné váltak! Nem egyszerűen a faültetvényeket, facsoportokat értékelték tehát, hanem a természet egyensúlyában kiemelkedő szerepet játszó kiterjedt erdőségeket.

Azt láttuk, hogy a Kárpát-medence folyóit egységes egésszé kapcsoló vízrendszer az ártér legtávolabbi pontjaira is eljuttatta a vizet, s onnan vissza is vezette. Tekintettel arra, hogy a fokok szintje általában a kisvízszint alatt volt, a mélyebben fekvő laposok a legkisebb áradás idején is teleszaladtak vízzel, azaz az íváshoz nem volt szükség az övzátonyok, hátak szintjét meghaladó árhullámra. Ez már önmagában is hozzájárulhatott a halak elszaporodásához, volt azonban mellette más is.

Az emberi beavatkozás iránya már a fokrendszer esetében is egyértelmű volt. Őseink olyan vízrendszert alakítottak ki a Kárpát-medencében, mely ki­egyenlítette a szárazföldi éghajlat szélsőségeit, ál­landó[1], optimális élőhelyet teremtett az itt honos növényvilágnak. Hasonló volt a helyzet a halállománnyal is. A halászat nem a szó szoros értelmében vett zsákmányolás volt. Az ivadékok leválasztása ugyanis a halak nagyságrenddel nagyobb mértékű szaporodását tette lehetővé, mint példának okáért a maximum-minimum számításokon alapuló zsákmányolás. Ugyanakkor a folyó és az ártér közötti állandó anyagcsere lehetővé tételével növelte a táplálék mennyiségét is. A fokrendszer kialakítása, a foki halászat módszerei tehát valóban kilépnek azok közül a keretek közül, amilyen mértékben egy állatfaj az életterét befolyásolni tudja, ugyanakkor a természettel való együttműködés szép példái. Az ember szemmel láthatóan képes tudatosan is együtt­dolgozni a Természet erőivel, s a korábbi, a természetes rendszerek egymásba épülésének alapját ké­pe­ző formáktól eltérő, azoknál magasabb rendű együtt­működést ki­alakítani.

Forrás: www.antalffy-tibor.hu