Az ősnyelv

Magyar Adorján és epigonjai

2010. november 24.
A magyar őstörténeti kutatások közül napjainkban a legnépszerűbb irányzat, a kárpátmedencei őshonosságunk elmélete. Az egyre sűrűbben megjelenő hasonszőrű és különféle szerzőjű könyvek láttán azt hinné az egyszerű olvasó, hogy egy új elmélet diadaláról van szó. amelyet mindenféle tekintélyű irománygyártók szajkózgatnak egymás fércműveiből e fő vezérfonal mentén.

Nos, az igazság ezzel szemben a következő: - a kárpátmedencei magyar őshonosság elmélete közel száz éves! Egyetlen ember alkotta meg, és nem volt elődje őshonosságunk felismerésében! Hozzáfogható, illetve rendszerében kidolgozott, részletes bizonyítási eljárással alátámasztott alapelmélet e témában őelőtte senki sem alkotott! Ezt az embert pedig úgy hívták, hogy Magyar Adorján.

A minden orientalisták „atyjaként” tisztelt Ligeti Lajos altaista mondotta volt, hogy „ jó, ha százévente születik egy nagyformátú és kiváló képességű tudós egyéniség, aki meghatározza néhány generációra a helyes kutatási irányvonalat !” Hát ilyen volt a XX, század számára a még 1887-ben Budapesten született Magyar Adorján is, aki hosszú és változatos életútja után 1978 őszén hunyt el, az egykori közös monarchiánk legdélibb csücskében lévő Cattarói Öbölben található Zelenika községben.

Erre a vidékre már kisiskolás korában elkerült szüleivel, atyja a jogászdoktor és nyugalmazott huszárszázados itt alapított starndis szállodát, mely később megélhetésül szolgált egészen az államosításig.

Mire alapiskoláit elvégezte négy helyen és négy nyelven, már folyamatosan beszélt olaszul, németül és szerbül, anyanyelvén kívül s ezeket kiegészítve későbbi itáliai művészeti tanulmányai során más nyugati nyelveket is, - így kilenc élő nyelven kiválóan kommunikált. Tudott latinul beszélni és írni, valamint ismerte a megtanult nyelvek tájszólásait is, pl. római, firenzei olaszt, bécsi németet, prágai csehet. Még albánul is remekül megtanult.

A kötelező katonasághoz önként jelentkezett, hogy így szolgálati helyét maga választhassa meg. Huszár lett tehát Brassó környékén, s itt három évig tanulmányozhatta a közeli székely falvak népművészetét. Igen sok rajzot, fényképet és jegyzetet készített e vidéken, mellyel részben odahaza feldolgozva megalapozta későbbi kutatási eredményeit és kialakuló sajátos művészeti irányvonalát is.

Soha életében alkoholos italokkal nem élt, nem dohányzott, nem kártyázott, úgyhogy a mindennapi teendőin kívül szabad idejét a kutatásnak és művészeteknek szentelhette.

Fiatalabb korában a magyarságot természetesen Ő is ázsiai és nomáderedetűnek hitte, mert iskolában, illetve minden oldalról ezt olvashatta. Ám egyre elmélyülő nyelvészeti, néprajzi s embertani kutatásai azonban már 1918-ban ennek feladására kényszerítették, hiszen a magyarság lényegi földműves elemét őseurópai, árjaelőtti ősnépként ismerte fel, az általunk teljesen belakott Kárpát-medencében. Ez alapján Árpád és „honfoglalói” csak államunkat, de nem a nemzetünket alapították. Szerinte északi és keleti rokonnépeink sok évezrede a Kárpát-medencéből, igazi őshazánkból származtak el, s nem mi magyarok azok keverékeiből.

Magyar Adorján az egyre szélesedő tudását, kutatási eredményeit igyekezett megosztani a szélesebb közönséggel, 1928-tól gyakorlatilag haláláig, több mint félszáz különféle újságban, szerte a nagyvilágban. Szinte minden jelentősebb emigráns magyar műhellyel, főszerkesztővel, őstörténet kutatóval levelezett. Tanait és eredményeit úgy hintette szét a nagyvilágba, mintha csak ingyen kapta volna, mint egy gazdag örökös, kinek egyetlen dolga e vagyon elköltése. Pedig igencsak megküzdött érte minden leírt sorával, kikutatott szóegyeztetéssel, felismert összefüggésekkel.

Első nyomtatott könyve 1930-ban Vácott jelent meg: Kérdések, Ázsiából jöttünk-e vagy európai ősnép vagyunk? címmel. Ebben már teljesen kiforrott az álláspontja őshazánkat és eredetünket illetően, a részletesebb bizonyítékokkal alátámasztott nagy műveit viszont csak később vetette papírra és illusztrálta saját rajzaival.

A „Magyar Ősműveltség” című kb. 1300 oldalas nagy kézirata a II.vh. forgatagában itt Budapesten veszett el. Ezt később újraírta kb. négyezer oldalon 1958 és 1966 között. Sajnos e hatalmas nagy mű, a még hátralévő bő egyévtizednyi életében nem jelenhetett meg nyomtatásban. Ugyanígy járt két kisebb terjedelmű, de annál jelentősebb monográfiája is, a „Csodaszarvas” és a „Magyar Építőízlés” is. ( Csak a „Lelkiismeret Aranytükre” című teljesen önálló monográfia látott napvilágot Svájcban, a család költségén, egy másik kisebb zsebkönyvvel együtt; kivonatként: „Elméletem Ősműveltségünkről” - címmel)

Ha kiadója nem is akadt az emigrációból, levelezője és rajongója annál több. Így látogatói is érkeztek néha USA-ból, Erdélyből, esetleg Magyarországról.

Így keveredett le hozzá a tengerpartra Amerikából Tomoryné „úrhölgy”, aki elvitte tőle a 4.000 oldalas Ősműveltség kéziratának másolatát, szigorúan kiadási célból a tengeren túlra. Sajna ez pénzhiány miatt nem történt meg, s az öreg szerző már a Holdon járó embereket is megérte, de a nagy mű kinyomtatását mégsem érhette meg, ahogy sürgető leveleiben érvelt miatta Tomorynénál … Viszont a szerző halála után valahogy csak le tudta másolni e hatalmas kézirathalmazt egyik budapesti kedvencének, nevezetesen Grandpierre K. Endrének (ezt maga Tomoryné mondta el nekem ), aki ettől csodálatos, kiadatlan kutatási adathalmaztól kezdve igencsak megtáltosodva óriási irodalmi munkásságot folytatott immár megvilágosodva a kárpátmedencei magyar őshonosságot illetően. Tette mindezt úgy, hogy még véletlenül sem írta le Magyar Adorján nevét, akár kézirati művének megjelölését, akár külhoni nyomtatott kisebb művének irodalomjegyzékbe való felvételét sem. Ehhez a kölcsönzött alapelvhez igazította minden további „kutatását”, amellyel igen nagy hatást gyakorolt a későbben”beérő” epigonokra.

Nos, ezen epigonok már olyan sokan vannak napjainkra, hogy szinte lehetetlenség volna valamennyit sorra venni és részletesen elemezgetni őket, hogy az alábbiakban csak a „jelentősebbeket” vázolnám pár, keresetlen szóval:

Nézzük mindjárt László Gyula kiváló régészünk „Kettős honfoglalás”elméletét. Ez nagyjából a hatvanas, hetvenes évekre érett be nála úgy, hogy a késő avar kor régészeti igazolásán túl soha nem merészkedett, ezt is nehezen nyelték le tőle, irodalmi elődjének pont azokat jelölte meg (Nagy Gézán kívül!), akik legnagyobb ellenfelei voltak (Győrffy, stb.). László Gy. minden emigráns irodalmi „fércművet” megkapott, és el is olvasott, lásd „Őstörténetünk” című 1981-ben megjelent kis könyvét, ahol tételesen megemlékezik róluk, köztük Magyar Adorján ismeretéről is. Természetesen közvetlen bizonyíték sohasem lesz az őshonossági kölcsönzésre, de megtetszett az alapötlet, hogy a magyar földműves nép zöme nem Árpád apánkkal költözhetett be a teljes Kárpát-medencébe, hanem már itt élt akkoron és ugyanazt a nyelvet beszélte ( lásd: Tarihi Üngürüsz ), nagy tömbökben kiegészítette egymást avar és „honfoglaló”, stb, stb, de a szigorú tudományosság elvei miatt, ennél többet feltételezni csak álmodozás, miként M. Adorjánról írta …

( László Gyula levél. Magyar Adorján friss sírhantjához 1978 októberében juthatott már csak el: „Az Ön írásainak hitelét az a tündéri mítosz adja, amit nem boncolgatni kell, hanem amire az ember azt mondja: bizonyos, hogy lényegében valahogy ilyennek kellett legyen a régmúlt sámánok elbűvölő tanítása. Teljes tisztelettel hajlok meg az Ön kora előtt, hiszen ősvallásunk Matuzsáleme … A csillagos ég káprázni kezd az Ön csendes szavú tanítása nyomán és a füvek, fák, állatok és emberek is mint megtestesült mítosz vesznek körül. Eszembe se jut kérdezni, hogy mindez honnan tudható – oly szép. Ilyenkor a krónikás hallgat bennem és az ember elandalodik… Ennek a levélnek egyetlen oka, hogy lerójam tiszteletemet az ősz táltos előtt… szétválaszthatatlanul ötvöződik benne a képzelőerő szépsége és a mítosz sorsszerűsége, Vörösmarty világa ébred újra könyveiben”.

Svájcban nem rég elhunyt történelemtudósunk, Vajai Szabolcs :

Magyar Adorján életműve valóban figyelemre méltó és nemcsak a fiúi kegyelet, de általános érdek is indokolja közzétételét. Teljesen igazad van, hogy ezeket az ihletett írásokat nem engeded a talmi tudományosság olcsó címkéinek áldozatául. László Gyula barátom helyesen sorolja azokat a tündérmese irodalmi kategóriájába. Ez messze nem lebecsülés, hanem sokkalta inkább felértékelés: a mese – és kiváltképp a tündérmese – a mítosz ifjabb nővére, az egyed és univerzum összhangjának tudatosuló határmezsgyéjén. S mivé lett volna Dante, vagy Vörösmarty e tudatosítás híján? Atyád, ha talán nem is szándékkal – és így jobb! – az ethnoszociológia egyedi rögzítésével alkotott nagyot. Hiszen nem lényegbevágó a tündérmese való volta: S mindezt tükrözik Atyád rajzai is: a mitikus vízió aktualizált grafikája.” )

Az emigrációban aztán többen elorozták ezt az elméletet, különféle színvonalú műveket írtak e témára, mint pl. Nagy Sándor kiváló történészünk is, aki Mezopotámiából hozta ugyan a későbbi kárpátmedencei „őstelepes paraszti népünket”. ( „A magyar nép kialakulásának története”, Buenos Aies, 1968.) Vagy lássuk Toronyi Etelka : „ A Kárpátmedence a kultúrák bölcsője, és a magyarok őshazája” című kisebb monográfiáját szintén Buenos Airesből, 1974-ből ismerhetjük. Szigorúan csak régészeti alapon okoskodva...

A legnagyobb példányszámban itthon terjesztett Chicagóban legalább 15 átírt variánsban megalkotott, Radics Géza: „Eredetünk és Őshazánk” című kisebb terjedelmű irodalmi alkotásban ugyan a mottón kívül megemlíttetik Magyar Adorján neve, az őshaza elmélettel együtt, de a fejezetek közül csak kimarad a Magyar Adorján által megalkotott kárpátmedencei őshaza elmélet. Hogy-hogynem, erre a nagyszerű eredményre kizárólag csaknem a szerző akar rájönni úgy, hogy kerülje az ötletadó nevét. Amikor erről megkérdeztem Őt, gondosan ki akarta kerülni Adorján bácsi nevét, hogy ő ezt, meg azt (László Gy.) olvasgatott, amiből soha nem jött volna ki e kész elméleti lehetőség. . .

A sok, sok hazai epigonka közül rendkívüli módon kiemelkedik a „híres” szerzőpáros Cser Ferenc – Darai Lajos (ez utóbbi állítólag egykori marxista hitoktató volt? ), akik immár féltucatnyi könyv és címvariációban terjesztik hatalmas felismerésüket kárpátmedencei őshonosságunkat illetően. Mindezen nagy műveket a FRIG Kiadónak köszönhetjük. Már a címeik is sokat sejtetnek : „MAGYAR FOLYTONOSSÁG A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN”, „Az újkőkori forradalom népe”, „EURÓPA MI VAGYUNK, KÁRPÁT MEDENCE VAGY SZKÍTIA”. Mit is mondjak, bombasztikus ötletek! Ennél szerénytelenebbek csupán a könyveik hátulján található fényképes öntömjénezések önmagukról. Tudja meg hát mindenki, hogy Daraikám, professzor úr, micsoda „nagy tudós”, aki a „hatalmas” ZMTE Tudományos Tanácsának titkára, stb, stb. Node Cser MTA doktor úr sem marad el mögötte azzal az összes európait megértő nyelvtudásával, nem beszélve az ókori keleti nyelveket is! Ez aztán a lenyűgöző! Persze, ha belelapozunk a kötetekbe, ennél árnyaltabb képet is kaphatunk róluk… Szerzőpáros esetében nehéz eldönteni, melyikük is az egyes fejezetek elkövetői. Hol is kezdjük? Nagy az Isten állatkertje, akarom mondani internetje! Ott aztán találhat az okos kereső sok csuda dolgot e témában. Csak úgy önti a képernyő a hason témájú régészeti, nyelvészeti, embertani megoldásokat, adatolásokat. Emiatt még könyvtárba sem kell lábunkat betenni, minden házhoz jön. Persze néha egy egy vaskos kompilációt is le kell emelniük a polcról, hogy a másodkézből vett hivatkozások üljenek a sajátjaikban. Ugyanakkor logikai sorrendet vagy megoldási irányultságot nehéz követni a fércműveikben, mindig ugyanazok az idézetek Magyar Adorjánból ( az általa leírt 15 őstörzsünk hangtani elkülönítése stb.), vagy a mások által brosúra-szerűen ismertetett kultúrák újraközlése, stb., a nekik tetsző szerzők műveiből kimazsolázott részletek átemelése, stb, stb. Szóval e hatalmas epigonoknak sok mindent kell összehordaniuk ahhoz, hogy a végén megállapíthassák mindazokat az eredményeket, amelyeket Magyar Adorján már rég megállapított, valódi és saját kutatásai alapján.

Amilyen eredményt Grandpierre K. Endre forráselemzésekkel próbált palástolni őshonosságunkról szóló kölcsönzésével, ugyanezt az eredményt Cser dr. az összes európai és ókori keleti nyelv „birtokában” meg sem kísérli műveiben, hogy egy-egy műveltségi szavunkat elemezze vagy helyére tegye. Úgy látszik, a talentum nem adatik meg minden szorgalmas gereblyézőnek.

Végezetül, de nem utolsósorban meg kell emlékeznünk bázeli barátunkról, Meszlényi Róbert Imréről, aki szintén egy eredetinek látszó monográfiával ajándékozta meg a magyar olvasót! A szép kivitelű 78 oldalas könyvben is – címe: „A vallásalapító ősmagyarok kék lilioma” – hiába keressük Magyar Adorján nevét a bibliográfiában, azt csak a hátoldalon rémisztő szövegből láthatjuk, hogy olvasott eredeti kutatót is. Vagyis: … „ az aba nevű szkíták, akik Homérosz idejében még a Kárpát-medencében éltek és 1600 éves távollét után, a honfoglaláskor visszaköltöztek.” – itt most ne menjünk azon részletekbe, hogy ebből melyik szó sem igaz, de az „adorjáni elvándorlás” motívumát már saját eredményként próbálja előadni. . . Őshonosságunkat természetesen teli torokból harsogja ő is, forrásmegjelölés nélkül, de hogy hogyan lett a Csodaszarvasból „Tarandoszok tanúvallomása” – nos azt csak ő tudta összezagyválni. . . ( Nem beszélve tudálékoskodó irományának minden irányultságát a zavaros keresztényi idiotizmus igazolására.)

Zárásképpen megállapíthatjuk, hogy a magvetés jól sikerült az őshonossági elmélet érvényesítését illetőan, csak annak megalkotójáról esik egyre kevesebb szó az epigonok sorában. Csak néha kell helyretenni a túlbuzgó irománygyártókat! Kevésbé vigasztal az, hogy más, nagyformátumú kutatóknak is vannak epigonjai gondoljunk csak Pap Gáborra, aki szintén megtermékenyítőleg hatott korunk epigonjaira, pl. Dr. Varga Tibor vagy esetleg Gönczi Tamásra, akinek mindhárom könyvével sikerült egy-egy Pap Gábor által már rég megtárgyalt témakört „eredeti ötlettől” megalkotnia.

Csontos Péter

Magyar Adroján művek

egykori közreadója

Kiss Dénes babérkoszorús költő, a Magyar Írók Egyesületének és a Trianon Társaságnak az elnöke, az Új Idők harcos kétheti lapnak szerkesztőségi tagja....

Kiss Dénest én sem teszem az "epigonok" közé, a felsorolt "titulusok" önmagukért beszélnek - és a nyelvészeti művei.
A magyar Adorján-t idéző Csontos Péter-féle cikk azonban figyelmeztet: az igaz magyar múltat a hivatalos történetírás letagadja, jó esetben gyerekmesének tartja - azonban a tisztesség a másik oldalon is igen sérülékeny jellem-morzsa, mint azt az 'epigonok' sora is mutatja. Így akár két oldalról is erodálható a magyarság szellemi kincsestára.

Szerencsésnek érzem magam mivel kapcsolatba kerültem a világháló segítségével MA egyik lelkes és ma is igen aktív tanítványával, aki ma többek közt szerénységem is tanítja s igyekszik továbbadni az általa megértetteket. Tomory Zsuzsanna, akit oly nagyra becsülök a Magyarságtudományi füzetek 13. számában rövid összefoglalót közöl Adorján munkásságából. A végén lehetőséget kaptam, hogy szerény meglátásaimat közöljem. Ajánlom szíves figyelmükbe.

Adorján Ősműveltségének elolvasását javaslom. Állítom, hogy aki belekezd nem tudja a 2300. oldal végéig letenni. :-)

A www.nwmwnyi.net dokumentumai közt megtalálható szerencsére.