A morfogenetikus mező

1952-ben a Koshima japán szigeten végeztek kisérletet makákókkal természetes élõhelyükön. Homokos édes burgonyát adtak nekik, amit nem túl nagy örömmel de elfogyasztottak. Egyik makákó rájött, hogy a homokot le lehet mosni, és így minden probléma nélkül élvezhetõ az étel. A tudás apránként elterjedt, fõleg a fiatalabb egyedek között. Amikor azon egyedek száma, akik megmosták a burgonyát, elért egy kritikus értéket, a tudás sokkal gyorsabban kezdett terjedni, mint az logikusan következett volna, hirtelen szinte az egész makákó törzs rászokott a krumpli mosásra, sõt a szokás ekkor hirtelen megjelent a tengeren túlon Takasakiyamaban is. Ezt a kritikus értéket hívják a Századik majomnak. Kétkedõk és éljenzõk bõven akadnak! 1920-ban a Harvard egyetemen William McDougall tizenöt évet áldozott az életébõl a patkányok megfigyelésére. Nem irigylem, ellenben õ arra jutott, hogy az elsõ generációja a patkányoknak 200 hibát vétett átlagosan a labirintusból kifelé. Az utolsó generáció már csak 20at. McDougall arra jutott, hogy a megszerzett tudás valahogy tovább örökíthetõ.

Késöbb McDougall elvégezte ezt a kisérletet Ausztráliában, ahol a patkányok elsõ generációja szignifikánsan kevesebb hibát vétettek, mint a régi patkányok elsõ generációja, habár nem votlak leszármazottai az elöbb említett patkánypopulációnak. S a késöbbi generációk is sokkal jobban teljesítettek. Rájött, hogy mégsem a gének örökítik át a szerzett tudást, ám ennél tovább senki sem vizsgálódott.

Az 1920-as angliában egy kék cinege (angol nevén kék csöcs) rájött, hogy az ajtók elé kiszállított tejes üveg tetejét átütve hozzáfér a tejhez. Ez a tudás nem sokára 100 mérfölddel arrébb is megjelent, habár a cinegék nem nagyon repülnek 15 mérföldnél messzebbre. 1947-re ez egy általános viselkedése volt a cinegéknek Angliában, míg ugyanez a felfedezésük megjelent Hollandiában, Dániában és Svédországban is. A német megszállás miatt 8 évre megszünt a tejkiszállítás Hollandiában, s tudni kell, hogy a kék cinegék átlagosan csak 5 évet élnek, ám amikor nyolc év után újra megjelentek a tejes üvegek az ajtók elött, a cinegét ott folytatták ahol abbahagyták.

Dr. Milan Ryzl és Dr. Vladimir L. Raikov a korai hatvanas években embereket hipnotizáltak, majd azt mondták nekik, hogy valamelyik híres ember leszármazottai. Az alanyok pedig elkezdtek kifejleszteni olyan képességeket, amelyek az alteregójuktól örökölhettek volna. Az egyik alany miután "megtudta" hogy Rafaello leszármazottja, egy hónap alatt megtanult úgy rajzolni, ahogy addig nem.

1987-ben, Dr. Sheldrake egy csoportnak megtanította, hogy két képben, hogy tudják gyorsan megtalálni az elbújtatott emberi alakot. Majd az angol tévében 2 millió ember elött, csak az egyik képet, szintén megtanította felismerni. Ezután többezer embert vizsgált az egész világon, és õk szignifikánsan jobban ismerték fel a tévében is bemutatott képet, mint a másik, a csak a csoportnak megtanított képet.

Gary Schwartz a Yale egyetem professzora kiválasztott 24-24 hárombetüs szót a héber bibliából. Huszonnégy gyakori és huszonnégy ritka héber szót. Majd mindegyikhez csinált nem létezõ szavakat a betûk felcserélésével (pld. lép -> pél). Ezután 96 szót kiválasztott (fele valódi, fele nem létezõ), majd egyesével megmutatta a héberül nem tudó alanyainak, hogy mondják meg, hogy szerintük létezik-e ilyen héber szó, és hogy mondják meg, milyen biztosak a döntésükben (0-tól 4ig). Az eredményeket tekintve, a magabiztossági szint szignifikánsan magasabb volt a létezõ szavak esetében, mint a kitaláltak esetében, és annál magasabb volt a magabiztossági szint, minél gyakoribb volt a létezõ héber szó.
Schwartz professzor megismételte a kísérletet, de most már elmondta a résztvevõknek, hogy a szavak fele valódi, másik fele nem. Az eredmények teljesen véletlenszerüek voltak. Tudatosan nem sikerült felismerniük a szavakat.

Jó, hogy három oldalnyi kisérletet cibáltam ide, de mirõl van szó!? A jelenség megmagyarázása nem sikerült a hagyományos anyagi, genetikai tudományok segítéségével, így a magyarázat kissé spirituális jelleget öltött, amelyet persze nem nagyon fogadnak el.

A választ az un. morfogenetikus mezõ elméletben sejtik megtalálni. E szerint, van egy olyan elektromágneses mezõre hasonlító jelenség, amely nem elektromágneses hullámokat közvetít, sokkal inkább információkat. A magunknak tanulunk kifejezés értelmét veszti, sokkal inkább válik igazzá a: mindenkinek tanulunk. Így lehetett, hogy amikor egy tudást elég sok egyed megszerzett, robbanásszerüen kezdett elterjedni a többi egyed között, még ha nem is volt köztük kapcsolat pld.: makákók másik szigeten, kék cinegék más országokban, találmányok amelyet egymástól függetlenül egyszerre találtak fel.

A jéghegynek ez csak a csúcsa, ugyanis számos olyan dologra is magyarázatot ad a morfogenetikus mezõ elmélete, amelyre egyelõre nem tudunk jobbat, és amelyek a Darwinista elmélet kétségbevonható alapait is képzik.

Minden sejtünk magában hordozza a teljes genetikai programot. Ez tény. A sejtek elkezdik saját magukat másolni, és egyre több lesz belõlük, és mind a másik klónja. De ha két sejt teljesen ugyanaz, honnan tudják, hogy valamelyiküknek mostantól a májat kell kitenyészteniük, vagy az idegrendszert, vagy a csontot?

Az elmélet szerint a morfogenetikus mezõ az, amely megmondja a sejteknek, hogy mivé kell alakulniuk. Ez elég bizarrul hangzik önmagában, de ha összevetjük Max Planck, az elektromágneses mezõ felfedezõjének gondolataival, vagy az Einstein féle tér-anyag elmélettel, akkor máris elgondolkodtatóbb a dolog. Max Planck azt mondta, hogy a vizsgálatai alatt sosem találkozott olyan tényezõvel hogy anyag, s hogy számára az anyag kifejezés nem jelent mást, mint egy halom energiát, aminek alakot ad valamilyen intelligens lélek".

In all my research I have never come across matter. To me the term matter implies a bundle of energy which is given form by an intelligent spirit. 

Max Planck

Forrás: auranka.hu