A konzumer-fissziós szocioreaktor elmélete

Világunk nem jó irányba halad. Ennek egyre nyilvánvalóbb jelei kézzelfoghatóak. A kérdés az, hogy akarjuk-e látni őket, vagy a fejünket sokkal kényelmesebb a homokba mélyeszteni és egyfajta mesterséges kómában élni tovább az életünket?
Furcsa módon a végkövetkeztetés került az írásom bevezetőjébe. A keleti bölcselet szerint, az ember olyan, amilyennek látja a világot. Ha negatívnak érzékeli akkor hajlamos a negatív energiákat vonzani ha pozitívnak akkor a pozitív energiákat. Hogy ez a fizika törvényeivel szemben áll, az nem csoda, hiszen ez már a metafizika kérdéskörébe tartozik. Az igazi kérdés számomra az, hogy ha szépnek akarom látni a világot, akkor az is valójában, vagy inkább egy mesterségesen fenntartott pszicho-buborék, melyben kínos odafigyeléssel próbálom élni az életem hogy szét ne pukkanjon, illetve amelyből következetesen megpróbálom kizárni a valóság és az itt és most brutális realitásának félelmetes erejét. Mi is a valóság? A valóságot minden ember másként definiálja. A filozófia az objektív és a szubjektív valóság fogalmát már a kezdetektől megpróbálta elméletileg különválasztani, több kevesebb sikerrel. A szubjektív valóságot mindannyian érzékeljük, ám az objektív valósággal szemben mintha továbbra is képtelenek lennénk az empirikus megismerésre. A valóság más egy afrikai éhezőnek, akinek egy pohár víz az életet jelenti mint annak, akinek egyetlen gondja hogy hogyan cserélje le automobilját egy korszerűbbre, divatosabbra. Mindketten ugyanazon a világon élnek de nem ugyanabban a világban, nem ugyanabban a valóságban. A mai kor legnagyobb betegségének tartom, az empátia készség hiányát. Ez a fogyasztói társadalom egyik legsúlyosabb betegsége a véleményem szerint, melyet a rendszer olt az individuumba, elősegítve annak ezáltal a szubjektív valóságra való korlátozódását, mely fissziós (maghasadásos) létgenerátora az atomizált társadalom reaktorának. Ez az aminek folyamatosan működnie kell ahhoz, hogy megakadályozza a társadalom alkotó elemeinek a újrapolarizálódását, mely a rendszerre nézve káros következményekkel járhat. A közös érdekeket felismerő egyén ugyanis többre képes, mint a mesterségesen elidegenített pszicho-buborék lakó, mely azt hiszi hogy a beteljesülését az én kultuszra való koncentráltsága segítheti egyedül elő. Az egyik legnagyobb hazugság mely ennek szolgálatában áll az az, amely elhiteti az egyénekkel, hogy a fogyasztás kultusza által válik valaki igazi egyéniséggé. Például az által, hogy előre kreált modelleket tesz magáévá és e köré csoportosított kultuszokat, melyek legszembetűnöbben a márkák és a divatok jegyében összpontosultak a fogyasztás humán-értékmérő folyamatában. Ebben a rendszerben az egyén értékét kizárólag az általa elfogyasztott termék mennyisége és minősége határozza meg. Hogyan válhat még „értékesebbé” valaki ebben a  rendszerben? Egyszerűen, ha minél többet fogyaszt, mely csak úgy lehetséges hogy még inkább függővé teszi magát attól. Feláldozza emberi értékeit, képességeit ennek szolgálatában, mókuskerék élete láncreakcióiban.

A fogyasztói társadalom makettjét egy fissziós atomerőmű modelljeként tudnám a legszemléletesebben modellezni. A hasadóanyag atommagjai maga a (fogyasztói)társadalom humán-masszája melyet a maghasadás folyamata több kisebb magra bont. Ezt nevezhetjük az atomizált individualizáció folyamatának. Ebből keletkezik a rendszerben található energia, melynek körforgása önmagát gerjeszti és a rendszert táplálja, valamint a rendszerből átalakulva távozik (profit). A láncreakció  maga a fogyasztás folyamata, melyet ugyan moderátor segítségével a rendszer üzemeltetői folyamatos ellenőrzés alatt tartanak, valamint maximális energiát nyernek ki a rendszerből a segítségével, (törvényi és egyéb szabályozások, állami struktúrák) de ez a reakció ugyanakkor (fogyasztás) önmagát is feléli (például a nyersanyagforrások). A fogyasztói társadalom az energia teljes részét saját körforgásának fenntartásához és folyamatos bővítéséhez (expanzió) használja fel, de azt nem birtokolja. A rendszer működtetői azok, akik ebből az energiából igazából profitálnak. Ők nagyon kevesen vannak, és észrevétlenül ellenőrzik, irányítják kívülről a rendszert.

Mint minden modell a fent leírt sem tökéletes. A lényeget viszont jól meg lehet ragadni és absztrahálni véleményem szerint a segítségével. A rendszerben energia és hulladék egyaránt keletkezik, a társadalom atomizációja pedig alapja a működésének.  Az atomerőmű modellel mindez akár korlátlan ideig is működhetne optimális feltételek mellett. A probléma csak az, hogy az üzemeltetők kapzsisága nem teszi lehetővé, hogy konstans input és output jöhessen létre. Az output növelése ugyanis a fogyasztói társadalom működésének követelménye. A profit maximalizálása és ésszerűtlen folyamatos növelése, vagyis a folyamatos expanzió alapkövetelménye a valódi rendszer működésének, ami miatt nem tökéletes az atomerőmű modell. Abban ugyanis az input és az output aránypárt képez, ami fontos a rendszer stabil működéséhez. A valóságban az erőmű működtetői, egyre nagyobb outputot (profitot) akarnak kinyerni, ami egyre agresszívabb bevitelt követel meg. Ez egy határon túl az erőmű szétrobbanásához vezet. Ennek a hátborzongató folyamatnak vagyunk tanúi a XXI. században. A fogyasztói társadalmat ugyanis arra kondicionálták, hogy a fogyasztás legyen maga a végcél. Nem az értékteremtés. A javak egy ilyen rendszerben relatív értékűek. Tervezésükkor az előre kiszámított fizikai és erkölcsi elavulás, amortizáció szabja meg rövid értékciklusukat. Ez azonban a rendszer működtetőinek csak eszköz ahhoz, hogy még több profitot nyerhessenek ki. A rendszerben a legnagyobb probléma az, hogy egy végtelenséget kívánó lineáris jellegű folyamat nem tartható fenn véges körülmények között. Márpedig jelenlegi ismereteink birtokában ez lehetetlen. A rendszer konstrukciós hibája továbbá az, hogy képtelen a ciklikus mozgásra, vagyis a felhasznált energia, nyersanyagok legalább jelentős részének a rendszerbe való visszajuttatására, mely még úgy is csak az önemésztő folyamat lassítására lenne képes.

A minket körülvevő ésszerűtlen pazarlás, a fogyasztói társadalom individuumának mesterségesen gerjesztett szükséglet-kielégítésének elvére épült rendszer mellékterméke. Ez a melléktermék az, amely lassan de biztosan megbénítja a rendszert. Időzített bombán ülünk. Egy globális Csernobilon. A rendszer üzemeltetői veszélyes tesztekbe kezdtek. A gazdasági válság nem várt kritikus süllyedést okozott az energiablokkban. Kétségbeesett küzdelem folyik, hogy a reakciót újra szintre hozzák. A kapitalizmus egy régimódi reaktor. Egyre kétségesebb, hogy elbírja-e ezt a tesztet, az elszabadult és ellenőrizhetetlen fisszió okozta túlnyomásos gőz pedig hatalmas robbanáshoz vezethet. A társadalom már érzi, legtöbb atomja ösztönösen is, hogy valami nagyon nincs rendben, a rendszer irányítói pedig egyre kétségbeesettebben kapkodnak, mert ők már látják a lehetséges forgatókönyveit a végkifejletnek. A média terel. Folyamatosan terel, ahogy tette azt annak idejében Csernobilban, amiről a katasztrófa után csak napokkal értesülhettünk. Miért lenne ez most másként? Lehet hogy most is csak akkor szólnak majd, mikor már lerepült a globális reaktorblokk teteje?

Írta: Morgó Sapiens